Shock!

Grunge. Bármit (vagy éppen semmit) is jelentsen ez a skatulya, az már egyszer biztos, hogy anno nagyon tudtam rajongani e milliószor egekbe emelt és legalább ugyanannyiszor megköpdösött zenei színtér iránt. Olyannyira, hogy az ismertebb csapatok közül valamennyit, a kisebbek közül pedig jó párat hallgattam napi rendszerességgel valamikor a '90-es évek eleje tájékán. De ha csak egyetlenegyet vihettem volna magammal egy lakatlan szigetre közülük, akkor a legkisebb lacafaca nélkül választottam volna (és választanám) az Alice In Chainst.

Száz és egy okom lenne erre, köztük nem elhanyagolva azt az apróságot, hogy éppen itt danolt kedvenc énekesem, a napra pontosan tíz éve elhunyt szegény Layne Staley, vagy hogy a magam részéről a szcéna legkreatívabb gitárosának Jerry Cantrellt tartottam. És hát ugye mindig is a jó Alice volt a legmetalosabb grunge banda. Emellett azonban – és éppen ez itten a lényeg – ők művelték a legfájdalmasabban ragyogó szépségű muzsikát is, kínzó dalaik kivétel nélkül sötét és törött szemüvegen keresztül láttatták ugyan a világot, mégis, helyenként ott csillogott a háttérben a napfény. Mindezek miatt elképzelni sem tudok lélekmarcangolóbb – ugyanakkor igenis valamifajta óvatos feloldozást is kínáló – hallgatnivalót az Alice In Chains teljes életművénél, de őket éppen ezért lehetett és kellett szeretni. És erre tán nem is az opus magnum Dirt a legjobb példa, hanem két minialbumok: a (nekem) minden idők legjobb akusztikus kiadványát jelentő Jar Of Flies, és a szinte előfutárának is tekinthető Sap.

1991-ben járunk, a fiatal seattle-i négyes éppen túl van a remekül sikerült Facelift turnéján, a grunge a Nevermind és a Ten címekre keresztelt albumocskáknak hála kezd piedesztálra emelkedni, hőseink pedig érezhetően a nagy siker kapuján keresik éppen a kopogtatót. Húznak is befelé a stúdióba rögvest, hogy felvegyék következő lemezük (igen, a Dirt) demóit, amikor is Sean Kinney dobos álmot lát: nagy nyilvánosság előtt jelenti be, hogy az Alice In Chains következő munkája egy akusztikus EP, aminek címe Sap vala. A fiúk úgy döntenek, hogy a sorssal nem igazán illene baszakodni, ezért minden szépen éppen úgy történik, ahogy Sean álmában. Jelzésértékű amúgy a dolog: amikor a grunge-ot egyre többen kezdik azonosítani a Nirvana-féle, leginkább tán a punkra és a noise rockra visszavezethető, élőben előszeretettel kakofóniába hajló, kellemetlenkedő hangzavarra, akkor szép csendesen kijön egy akusztikus jellegű kislemez, amit szintén a grunge dobozba helyeznek az emberek, és amiért megfelelően oda meg vissza is vannak kritikusok és hallgatók egyaránt, és ami szép lassan be is aranyozódik. Ráadásul a legkevésbé sem érdemtelenül.

Az EP öt (vagyis inkább négy) dala ugyanis igen közel áll a tökéleteshez: hallgassuk bár a meglepő módon Ann Wilson (Heart) vendégszereplésével felvértezett, a személyes indíttatású szöveg súlyától szinte roskadozó Brothert, a szintén Ann-nel készült törékeny szépségű Am I Inside-ot, vagy épp személyes kedvencemet, a visszafojtott feszültségtől fokozatosan egyre zaklatottabbá váló Right Turn-t. Ez utóbbit egyébiránt a borító tanúsága szerint az Alice Mudgarden zenekar adja elő, amit úgy kell érteni, hogy az AIC tagsághoz két remek dalnok csatlakozott: Mark Arm a Mudhoneyból és Cornell mester a Soundgardenből. A nagy sláger aztán mégsem ezek közül került ki, hanem az a Got Me Wrong lett az, ami a mindörökké halhatatlan Clerks (Shop-Stop) című film egyik betétdala is volt. Ha belegondolok, abszolút megérdemelt a nóta kiemelt státusza: még tán ez a leginkább élettel teli tétel, ráadásul kifejezetten slágeres is.

A kislemezt végül a valaha írt legőrültebb Alice alkotás zárja: a külön elnevezéssel ekkor még nem is bíró Love Song, ami minden, csak nem szerelmesdal, sokkal inkább olyan, mintha a Melvins és a Primus tagjai dobták volna össze egy közepesen rossz feltételekkel rendelkező elmegyógyintézetben. Van itt csámcsogást, fingást, köhögést imitáló hangjáték, operásan gunyoros ének, miközben néha rá-rá vágnak a pianínóra vagy épp a gitárokra is, ráadásul mindenki más hangszeren játszik, mint amin kéne: Layne-é a dob, Sean mindenféle hangokat gerjeszt és zongorázik, Cantrell basszusozik, Mike Starr bőgős pedig a gitárhangzást szedi atomjaira. Tényleg csak saját felelősségre fogyasztandó darab!

És akkor most ugrás előre két évet, ami nem túl sok idő ugyan, ám ahhoz éppen elegendő, hogy egy teljesen más állapotban lévő csapatot találjunk egy teljesen más állapotban lévő világban. '93 vége van, a világ a grunge királyainak lábai előtt hever, amely uralkodók között immáron ott van a négyes is, gazdagon, híresen, ám egyre inkább kifacsarva, mind depressziósabban, a folytatás mikéntjétől egy kissé tán el is bizonytalanodva (mert a legnagyobb dobás után tényleg mi a fenét lehet még csinálni?), ráadásul a csapat fele már ekkor közelít afelé, hogy végérvényesen menthetetlen narkóssá váljon. Mike Starrtól kénytelenek is istenhozzádot venni, helyére egy másik Mike, az ifjú basszuszseni Inez kerül, akivel a csapat lényegében minőségi szintet ugrik, és már vele készül el két szám a Last Action Hero című Schwarzenegger filmhez (What The Hell Have I, A Little Bitter), és már ezek az éjfeketén ragyogó gyémántok is jelzik: a fiúk nem vesztettek ugyan a kreativitásukból, ám kicsivel sem lettek boldogabbak a nyakukba zuhant ijesztő méretű sikertől. A kiút mi más lehetne: ismét kiadnak egy végletekig lecsupaszított, tiszta szívből jövő kislemezt, egy szociológiai-biológiai szemléltető kísérletről nevét kölcsönző Jar Of Fliest.

Amivel semmi más céljuk nem volt, mint hogy megtisztuljanak egy kicsit, aztán ehhez képest ez lett a zenetörténelem első EP-je, amely a Billboard-lista élén nyitott, és mára háromszoros platinává vált. Pedig olyannyira nem egyszerű hallgatnivaló ez: egy szuicid hajlamokkal megvert ifjú kezébe nem igazán helyezném könnyű szívvel, bár az is igaz, hogy szerintem kizárt, hogy ennél jobban meg lehessen fogni, hogy mi is lehet egyáltalán egy ilyen akusztikus kiadvány célja.

Mert a Jar Of Flies nem is igazán zene, mint inkább egy hangulat, egy fájdalmas életérzés tökéletes megfogalmazása. Minden dala vaskesztyűs kézzel markol a szívbe, rád ijeszt, árnyékba taszít, hogy aztán megmutassa, hogy mégis van tovább. A nyitó hétperces Rotten Apple (Mike Inez bevezető basszusfutama ultrazseniális!) és a Jerry Cantrell valaha írt egyik legjobb gitártémáját rejtő, csodaszép Nutshell a legkevésbé sem beszél mellé: egyből egy sötét szobában találod magad, magányosan, és nem igazán kecsegtet senki azzal, hogy esélyed lesz megtalálni a kivezető utat. Layne kissé mekegő, elnyújtott énekstílusa minden korábbinál jobban illeszkedik a zenéhez, és olyan sorai, mint az „I'm crawling back to start" csak ráerősítenek a komor hangulatra. A vonósokkal megtámogatott, a héttételes korong legenergikusabb tételét jelentő I Stay Away ebben a közegben szinte már felemelő érzést kelt, mint ahogy paradox módon az EP slágere, a klipesített No Excuses is.

Ez a dal jelenti az átmenetet a lemez lezárásához, amit valahogy mindig is jóval könnyedebbnek tartottam, mint a nyitányt. Az instru Whale & Wasp fő témáját játszó zokogó gitárhangokat aki egyszer hallotta, soha többé nem felejti, de nem egykönnyen lehet kiverni a fejből a nem kicsit soulos, ám annál remekebb Don't Follow futamait sem, pláne azt a jó kis szájharmonikás témát, ami egy country lemeznek is vitán felül díszére válna. Az album lezárásában pedig a címéhez méltón jazzes Swing On This már egészen játékos, Layne bebizonyítja, hogy neki még ez a nem túl fémes énekstílus is remekül áll, igaz, ami igaz, csak nem bírják ki, hogy végül ne szedjék szét atomjaira a swing dalt. Rejtett tracket ezúttal nem is alkalmaztak, nyilván: ezt a poént már ellőtték egyszer, minek erőltetni.

A Jar Of Flies váratlanul hatalmas léptékű sikere, ha lehet ilyet mondani, még a Dirt-énél is jobban meglepte Jerryéket, és így sajnálatos módon nem is hozhatta meg alkotói (és elsődlegesen Layne) számára azt a fájdalmas megtisztulást, melyre hivatott volt. Így is megmarad azonban egy hatalmas monolitnak, a magány és a lelki fájdalom emlékművének, amit mindenekelőtt annak az önkínzó/pusztító énekesnek a pokoljárása hívott életre, akit tíz éve vesztettünk el. R. I. P. Layne! „Say goodbye, don't follow / Misery so hollow..."