Ahhoz, hogy egy zenekar élő legendává nőhesse ki magát, nem elég az, ha az adott előadónál kéz a kézben járnak az emlékezetes dalok és a még maradandóbb koncertélmények: arra is szükség van, hogy érzékelhető legyen mindenki számára a tekintélyt parancsoló példamutatás. Márpedig a The Dillinger Escape Plan épp annyira képzett hidat a kilencvenes évek kaotikus, matekpárti metalcore-ja és az ezredfordulót követő új hullám között, amennyire mára teljesen egyedül maradt. Mindezt úgy, hogy közben egyszer sem hibázott, sőt, idő közben még Mike Pattonnal és Trent Reznorékkal is együtt zenélhetett, valamint a Conan O'Brian show-ban is átértékelte az amerikai TV-néző közönségben a nyers agresszió fogalmát.
A New Jersey-i zenekar a kilencvenes évek végén alakult meg, és a Ben Weiman gitáros vezette társaság már akkor egy olyan lélegző és vibráló zenei közegbe csöppent bele, ahol a feszültségkeltés és a hatásfokozás teljesen új távlatokat keresett. A Converge, a Cave In és a Botch által uralt színtéren – ahol a 'Dillinger egyes splitpartnerei, a méltatlanul elfeledett Drowningman, valamint a Ferret égisze alatt elcsendesedő Nora is meghatározó underground előadók voltak – alapélménnyé vált a zenei-tartalmi határfeszegetés, ami máig a TDEP védjegye, hiszen a formáció zaklatott tördelésekből, meglepő váltásokból, valamint műfajgazdag (jazz, bossa nova, kísérleti elektronika) spektrumból építi fel egyes lemezeit.
Persze a tagságban végbement változások az évek előrehaladtával a 'Dillinger hangzásában is új irányokat jelöltek ki. Ebben mindmáig unikális helyet foglal el a Mike Pattonnal közösen rögzített Irony is a Dead Scene kislemez – a banda kísérte is egy turnén a Mr. Bungle-t –, de épp ekkora változást hozott az idén tíz éve csatlakozott frontember, Greg Puciato is, aki extravagáns élő előadásmódján és sokszínű orgánumán túl az elektronikus zenék iránti szeretetét csente a TDEP világába. A 2004-ben a Relapse Records (Mastodon, Coalesce, Burst) megjelent Miss Machine minden tekintetben vízválasztó volt, hiszen az öt évvel korábbi bemutatkozó nagylemez, a mathcore-nak is nevezett irányzat bástyájaként tisztelt Calculating Infinityhez képest sokkal könnyebben emészthető, kevésbé szélsőséges eszközökkel élt, ám a Setting Fire To Sleeping Giants és az Unretrofied videoklipjei egy teljesen új közönséggel ismertették meg a hangzásvilágot, és magát a zenekart is. Az elektronikus és jazzes elemek új aránya a 2007-es Ire Works szokatlan dalformáit is alapjaiban határozta meg: a banda az ezt a lemezt hirdető Európa-turnéján lépett fel az A38 Hajón, ám ezt követően érte az a megtiszteltetés is Gregéket, hogy a Nine Inch Nails Soundwave-es koncertjének ráadásába csatlakozzanak be.
A 2010-es Option Paralysis azon túl, hogy kimondatlanul is egyesítette mindazon vonásokat, amik máig meghatározzák a 'Dillinger elemi erejét – ezért is szép gesztus, hogy volt zenekari tagok is vendégszerepeltek az albumon –, már megjelenésével is igazolta, hogy mennyire egyedülálló, és ilyen formán hiánypótló jelenséggé nőtte ki magát a banda. Ez alól pedig a 2013-as Sumerian-debüt, a One Of Us Is The Killer sem kivétel, ami egy ereje teljében lévő, a saját lehetőségeit teljesen kiismerő, ám még mindig merész és karakteres bandát tükröz – így az már borítékolható, hogy az év egyik legjobb lemeze (ismét) a The Dillinger Escape Plan nevéhez kötődik, de október 6-án a banda harmadik budapesti koncertjén jó eséllyel indul az év koncertje címért is. Aki pedig már élőben is átélhette azt a koncerthatást, amikor a levegőben is érezni, hogy bármi, de tényleg bármi megtörténhet, épp annyira tudja, hogy ez mennyire reális elvárás, mint az, aki még csak YouTube-videók alapján próbálta a töredékét átélni annak, hogy mire képes még mindig a 'Dillinger.
