Shock!

Mond valamit Eric Wagner neve? Őszintén remélem, de fogadni azért nem mernék rá, hiszen a '80-as évek amerikai metaljának egyik kultfigurájáról van szó, aki annak ellenére sem vált soha felkapott figurává, hogy zenekara, a Trouble révén olyan notabilitásokra gyakorolt elismert és egyébként tisztán érezhető hatást, mint a Metallica, a Pantera, a Paradise Lost vagy Dave Grohl. Egy mackós testalkatú, hippifazonú arcot kell elképzelni, aki valószínűleg napszemüvegben született, és ugyan klasszikus értelemben véve nem számít technikás énekesnek, de áradó, őserejű hangja és Ozzyn, Planten, Lennonon, Morrisonon érlelt dallamai védjegyszerűek. Ha egyszer ráharaptál Eric sajátos stílusára, nemigen szabadulsz többé a hatása alól.

Az idén már 55 éves mester és volt társai viszonya nem volt éppen hányattatásoktól mentes a '90-es évek közepétől kezdve, nyilván nem véletlen lécelt le tőlük megint nem sokkal a reunion után, az egyébként kiválóan sikerült Simple Mind Condition anyag turnéit követően. A lényeg, hogy Eric jelenleg két vasat is tart a tűzben: az egyik a két másik ex-Trouble harcossal, Ron Holznerrel és Jeff Olsonnal alapított The Skull, amely nevében és koncertprogramjában is leplezetlenül a Trouble-nosztalgiára épít, és szintén várható tőlük egy nagylemez még 2014-ben, a másik pedig jelen alanyunk, a Blackfinger, Wagner saját csapata. Ami, bevallom, kissé meglepetést okozott nekem: Eric köztudottan zenészként, illetve életvitelben is a '60-as évek pszichedelikus, beszívott-begombázott őrületének nagy híve, így okkal feltételezhettük, hogy a jó rég bemutatott All The Leaves Are Brown csak amolyan mézesmadzag, és a majdani teljes nagylemez azért lényegesen nyugisabb megközelítésű lesz. Nos, hát nem: a Blackfinger nem csak kétgitáros felállásában idézi a Trouble-t, hanem a stílus is egészen rokon Wagner volt csapatával. Kissé borongósabb, higgadtabb az összkép, mint a The Distortion Fielden, de azért alapvetően egy riffelős, súlyos metal anyagot kaptunk az énekestől és társaitól – szerintem senki sem akadt volna ki, amennyiben akármelyik itt szereplő dal a Trouble neve alatt lát napvilágot. És mivel Eric továbbra is Eric, aki csak egy kicsit is szereti a Trouble-t, garantáltan rokonszenvezik majd az anyaggal.

Mindezt annak ellenére mondom, hogy az album egyébként nem vált világot, és nem szolgál olyan emblematikus himnuszokkal sem, mint a The Tempter, a Rest In Peace vagy a Scuse Me, hanem inkább egységesen hangulatos. Eric hangja és az ízesen csiholt, húzós proto-Sabbath riffek, nyúlós gitárszólók engem az első hallgatástól kezdve egyből otthonos érzéssel töltöttek el, és mivel a Trouble azon kevés csapat közé tartozik, amelyeket tényleg bárhol és bármikor szívesen hallgatok, a Blackfinger is elég sokat szólt nálam az utóbbi hetekben. És amit fentebb írtam a metalos jellegről, természetesen nem azt jelenti, hogy egy tempóban betonozzák végig az anyagot: már a nyitó I Am Jon sem tipikus indítás a maga lassú, finom építkezésével, de a későbbiekben is szép számmal akadnak merengősebb pillanatok például a csellós-zongorás As Long As I'm With You vagy a nem kevés Pink Floydot is felvillantó For One More Day révén. Meg persze bólogatós metal témák is, amelyek közül az említett All The Leaves Are Brown itt is kimagaslik marha jól elcsípett tempójával, masszív riffelésével, de nálam a tehénkolompos, ízes Here Comes The Rain vagy a feelinges szólóbetéttel ellátott My Many Colored Days is kedvenc lett. Nem is beszélve az On Tuesday Morningról, ahogy a szintén nyugis verzékből az ég felé csavarodó, tömény gitár-felépítményt varázsolnak benne. De összességében az egész lemezt jó hallgatni.

A nyilvánvalót persze nem akarom elhallgatni: Eric hangja is veszített a fényéből az évek során, és ezt nem is tudja mindig elrejteni (halld például Yellowood). A lírai részeknél, a középső regiszterekben azonban még talán szebben, érettebben is szól ma az a kellemes bariton, mint régen: rajongó legyen a talpán, aki például az As Long As I'm With You első sorai hallatán nem borzong meg ettől a simogató orgánumtól. Lehet, hogy nem Wagner a világ legjobb énekese, de igazi ösztönös tehetség a faszi, és el is hiszed neki, amit énekel. A zenésztársak pedig szépen dolgoznak a főnök kezei alá: Doug Hakes és Rico Bianchi nyilván messze nem akkora egyéniség, mint Bruce Franklin meg Rick Wartell, de akadnak emlékezetes megmozdulásaik, kellemes szólóik, sőt, néha még a basszustémákra is felkapja az ember a fejét. Szóval tényleg alaposan összerakták a dalokat, és a hangzás is rokonszenvesen természetes.

A Blackfinger egy hálószobakiadónál dolgozik, ráadásul Wagner a Trouble élén sem számított éppen arénasztárnak, így nem gondolnám, hogy túl fényes jövő várna erre a formációra, de mindenképpen jó albumot készítettek, ezt ostobaság lenne tagadni. Nem örökérvényű vagy megkerülhetetlen, de én zsigerileg imádom Eric hangját meg ezt a fajta muzsikát, szóval nem volt nehéz kenyérre kenniük.