Nem tudom, létezik-e pechesebb és nyomorultabb sorsú zenekar, mint a chicagói Trouble, akiken egyszerűen valami furcsa átok ül. Most, hogy több mint egy évtizednyi szünetet követően végre megjelent volna az évek óta formálódó új lemez, ismét valami gebasz támadt a kiadójukkal, így a Simple Mind Condition Amerikában a nyár folyamán jön ki, Európában pedig síri csend honol körülötte, holott elvileg már február közepén a boltokba kellett volna kerülnie.
Remélem, a június 3-ai pesti koncert nem marad el, de addig a pillanatig inkább semmit sem veszek készpénznek, amíg az At The End Of My Daze nem remegteti meg a hajót. A bulin már talán a fájlcserélőkön régóta elérhető, hónapokkal ezelőtt kipromózott új albumot is meg lehet majd vásárolni...
Nem igazán értem egyébként, hogy – már csak presztízs-okokból is – miért nem mozdult rá erre a klasszikus power/doom csapatra valamelyik vezető független kiadó, mondjuk a Nuclear Blast, a Century Media vagy kezdeti istállójuk, a Metal Blade, elvégre hiába számítottak mindig is vérunderground kultbandának, azért azok listája elég impozáns, akik sokat köszönhetnek a Trouble-nak. Metallica, Pantera, Paradise Lost, C.O.C., Cathedral, Crowbar, Machine Head, Dave Grohl és még hosszasan sorolhatnám azokat az előadókat, akik sosem tagadták rajongói-követői minőségüket. Némelyikük tovább is ment ennél és konkrét témákat lízingelt Bruce Franklintől és Rick Wartelltől...
Az újjáéledést jelző tavalyi Live In Stockholm DVD-t leszámítva 12 év óta a Simple Mind Condition az első hivatalos Trouble anyag, és egyszerűen nem tudok neki nem örülni. Még azzal együtt is rég elfeledett jó érzés hallgatni ennyi év nélkülözést követően, hogy nem feltétlenül említeném egy lapon a legendás első albummal vagy a két totálisan kerekre pofozott Def American-es lemezzel. Aki valaha is szerette Eric Wagnerék irgalmatlanul ízes, súlyosan riffelő, ősrockos pszichedeliával mélyen átitatott metalját, az garantáltan széles vigyorral döngeti majd végig a 11 dalt. Összességében leginkább a '90-es albuméra üt a hangulat: szikár, tömény, könnyen fogható power/doom himnuszok képezik az anyag gerincét, vagyis a korai lemezek elborult, éjfekete, nehezen emészthető és mogorva világa ugyanúgy kevésbé köszön vissza, mint az utolsó Plastic Green Head totális szétszívottsága. Bőségesen akadnak egyébként konkrét zenei és szövegi utalások is a korábbi dolgokra (már maga a Simple Mind Condition cím is a '95-ös album Opium Eater dalából származik).
A Goin' Home – Mindbender nyitás helyből olyan elementáris, hogy nincs az a Trouble fan, aki ne kezdene el tőlük lúdbőrözni. Előbbi egy nagyívű, erősen hippis beütésű doom himnusz hamisítatlan Wagner szöveggel és szárnyaló szólókkal (annak idején már szerepelt egyébként a One For The Road demo-CD-n), míg a Mindbender tipikusan olyan nóta, amilyeneket a Metallica is annyira szeretett volna gyártani a '90-es évek második felében, csak ők sosem tudták ilyen természetesen megdörrenteni ezeket a szaggatott, vastag kvázi-Iommi témákat, mint Franklin és Wartell. A folytatás is hasonlóan tetszetős, bár középtájt azért becsúszott pár olyan szám, amiket nem feltétlenül válogatnék ki egy alapos best of Trouble kollekcióra. Ezeket is jó persze hallgatni, a riffek – sőt, RIFFek, nem győzöm eléggé hangsúlyozni – , a csakis felsőfokú jelzőket érdemlő dallamos, páratlanul feelinges, aprólékosan kimunkált gitárszólók és Eric repülős dallamai mindent elvisznek a hátukon, de igazából nem tartoznak a klasszikus értékű szerzemények közé. Kiugróan jól sikerült viszont a lírai After The Rain, az If I Only Had A Reason azzal az utolérhetetlen, védjegyszerű zakatolással vagy a záró Beginnings Of Sorrow, ahol bánatos zongorafutamok teszik még keserűbbé a vastag gitárokat.
Ami a soundot illeti, az rendben van, habár nem kell hiperprodukciókra számítani, ez sajnos egy csóringer zenekar. Bruce és Rick hangszerei a megszokott módon uralják a terepet – ha engem kérdezel, a Trouble-nál hallható a valaha megalkotott egyik legtökéletesebb metal gitársound, és ez bizony itt is ereje teljében pompázik – , Jeff Olsen dobjai viszont kissé kopogósak, urambocsá' demós hangzásúak lettek. Az ember füle persze gyorsan rááll erre, szóval igazából nem zavaró a dolog. Az új basszert, Chuck Robinsont is jól lehet hallani, ráadásul érzi is a műfajt, érdemes néha odafigyelni, miket penget a dohogó riffek alá.
A Trouble sajnos sosem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemeltek volna, és ez már minden bizonnyal így is marad, pedig a Simple Mind Condition is ékesen bizonyítja a banda kivételes képességeit. Ha ismered és szereted őket, valamilyen úton-módon nagy valószínűséggel már meghallgattad ezt az új lemezt – maroknyi, de fanatikus táborról beszélünk ugyebár – , ha azonban nem, ne hagyd ki sem ezt, sem akármelyik korábbit, a koncertet meg pláne ne. Ezt a gitárhangzást egyszerűen meg KELL tapasztalni élőben!
