Shock!

Általában még akkor is érteni szoktam, miért alakul ki őrület egy csapat körül, ha a zenéjüket nem szeretem, a Bring Me The Horizon azonban kivételt jelentett ez alól. Oké, hogy Oli Sykesra buktak a kiscsajok, a kisfiúknak meg tetszett, hogy hozzájuk hasonló fizimiskájú arcok nagyon keményen, dühösen zúznak, és ráadásul olyan tetkókat viselnek, hogy azt anyu soha nem engedné meg, értékelhető dalokat azonban gyakorlatilag egyáltalán nem hallottam az első két lemezen. Pedig többször is megpróbálkoztam velük. A bátrabb, kísérletezősebb There Is a Hell, Believe Me I've Seen It. There Is a Heaven, Let's Keep It a Secret (...) már valamelyest felvillantotta a fényt az alagút végén, ám a hisztériát továbbra sem éreztem indokoltnak. Most pedig már egy ideje ismerkedem a furcsa előzetes nyilatkozatok után, némileg módosult felállásban (Jordan Fish főállású billentyűs/programozó csatasorba állításával, illetve - állítólag - a balhés, a kiadással egyidejűleg menesztett Jona Weinhofen gitáros nélkül) elkészített és piacra dobott Sempiternallal, és több szempontból is hülyén érzem magam. Egyrészt azért, mert a lemez kis túlzással olyan, mintha egy másik csapat készítette volna, másrészt pedig azért, mert messze ez a britek eddigi legjobb produkciója.

Ha nagyon leegyszerűsítve akarnám érzékeltetni, milyen irányba mozdult el a Sempiternal a korábbi deathcore alapú vonal felől, azt mondanám, nagyjából olyan a végeredmény, mintha egy hip hoptól mentes, harapósabb Linkin Parkot hallgatnánk, csak éppen kategóriákkal erősebb dalokkal azoknál, mint amilyeneket Chester Benningtonék manapság írnak. Nem egyedül Jordan Fish bőségesen mért elektro-effekjei, díszítései, szintifutamai hatnak ebbe az irányba, hanem Sykes dallamai is. Igen, jól olvastad: a frontember valami egészen elképesztő ugrást hajtott végre a korábbiakhoz képest, és ugyan adottságai nyilván behatárolják a lehetőségeit, végig sikerül e korlátok között fogós, a fülbe gyorsan beköltöző témákat énekelnie, amik gyakran határozottan Chesterre emlékeztetnek. Sőt, sokszor a rekedtebb, kiabálósabb részek is őt idézik. A Bring Me The Horizon persze még így is jóval zorallabb, súlyosabb, mint a Linkin Park valaha is volt, de saját gyökereik szinte alig köszönnek vissza a dalokban: kimértebbek a tempók, kevesebb a váltás, vérengző részeknek pedig gyakorlatilag nyoma sincs. A stílus tekintetében tehát komoly a váltás, ezt az albumot már biztosan nem lehet deathcore-nak nevezni, de én még metalcore-nak sem szívesen titulálnám. Hívjuk inkább simán csak mai metalnak, és abban minden benne van...

Nyilván elkezdhetnék elmélkedni azon, miből fakad egy ilyen típusú iránymódosítás, és mennyire tekinthető kimatekozott lépésnek meg hitelesnek, de nem látom sok értelmét. A Bring Me The Horizon egy olyan útra lépett rá ezzel a lemezzel, ami minden tekintetben sokkal messzebbre vezette őket, mint az eddig kitaposott ösvények. Vagyis nemcsak változatosabb ez az album, mint a korábbi teljesítményeik, de kifejezetten hallgattatja is magát, méghozzá hosszabb távon is: elsőre csak meglepődik az ember, és megnézi, hogy tényleg az szól-e, amit elindított, aztán nem kell hozzá túl sok idő, hogy az agya szinte az összes dalt itatóspapírként igya be. És az „összes" ebben az esetben nem túlzás, innen ugyanis gyakorlatilag tényleg akármelyik számot meg lehetne klipesíteni, annyira slágeres az egész lemez: a valóban eszelősen ragadós, elsőként klipesített Shadow Moses mellé gyorsan feliratkozik az egyik legpofásabb riffre épülő, már-már szintén nevetségesen fogós The House Of Wolves, a csordavokálos, groove-os Empire (Let Them Sing) vagy a himnikus, hullámzós Sleepwalking, és persze az anyag legzúzósabb, legkiabálósabb darabja, az Anti-Vist is nagyot üt. Rövid idő után még az elsőre igencsak sokkoló nyitás, a visszafojtottan feszült, de a tinédzseres szentimentalizmusba fulladást szerencsésen elkerülő Can You Feel My Heart is működni kezd, akárcsak a legnyugisabb And The Snakes Start To Sing vagy a záró, majdnem hét perces, szintén az atmoszférikus vonal felé húzó Hospital For Souls. A hangzást szintén csak dicsérni tudom, de hát Terry Date kreálta, így bivalyereje nem is meglepő...

Bevallom, először arra gondoltam, kiröhögtetem magam, ha leírom, hogy a Sempiternal igenis jó lemez lett, aztán folyamatosan néztem a kritikákat az albumról a neten, és azzal szembesültem, hogy rengetegen küszködnek az én dilemmáimmal az anyag hallatán. Az első reakciók alapján a banda táborának többsége is simán benyelte a váltást, így az eleinte kockázatosnak látszó kísérlet jó két hónap után nyertes csatának tűnik. Arról persze fogalmam sincs, miként lesznek majd képesek élőben is megszólaltatni ezeket a számokat – különös tekintettel Sykes énektémáira és a vokálokra –, az azonban biztos, hogy a Bring Me The Horizonnal innentől kezdve még azoknak is számolni kell, akik eddig hozzám hasonlóan gyorsan múló, kellemetlen náthaként tekintettek a zenekarra. Magasabb pontszámot épp az említett tanácstalanság miatt nem adok, de a Sempiternal tényleg igazi 21. századi slágergyűjtemény, a dalok szórakoztatóak, egyszerűen jó hallgatni az albumot. Csak annyit tudok javasolni, hogy tedd félre az előítéleteidet, és próbálkozz meg vele te is.