Változnak az idők. Ki gondolta volna, hogy a Cattle Decapitation, amely a brutális grindcore zenéje mellett leginkább a véres-belezős borítóiról volt híres (vagy inkább hírhedt), most egy viszonylag szolid, hatkarú Sívaként bárdokat szorongató Minotaurosz-szerű figurás borítóba csomagolja legújabb lemezét? Ehhez képest hol vannak az olyan cenzúrázott, betiltott gusztustalanságok, mint pl. a Humanure borítója volt?
Azért ne ijedjenek meg a zenekar hívei, a zenében nem történtek ilyen látványos (hallható) változások. Erős lemezt hoztak össze ismét, és szerény véleményem szerint most emészthetőbbek, jobban szerkesztettek a dalok. Nem azt mondom, hogy belassultak, bár kicsit kettős arcú lett a lemez; az Intro után következő hét szám a megszokott darálás jegyében fogant, ezután jönnek azonban a különböző témájú dalok.
Az Alone at the Landfill például tonnás súlyú, lassú döngöléssel indul, mintha mamutok vonulnának az ember fején, aztán beindul az őrlés, sivítós-süvöltős „énekkel", majd visszatérnek a belassult, megasúlyos témák, mindez több, mint hét és fél (!) percben, hogy aztán átcsapjon az egész a címadó dalba, ami egyébként egy nagyon korrekt középtempós death-tétel. A The New Dawn kifejezetten fájdalmas, vontatott gitártémájú darab, itt-ott rángatózó riffekkel. A záró szám, az Of Human Pride Flatulance kifejezetten beteges, őrületbe kergető darab; halk, bugyborékoló akusztikus gitárok mellett károgó ének, mindezek mellé a háttérben süvítő szél, és egyéb zavarba ejtő hangok...ha eddig tetszett is az album, ezután garantáltan nem fogod jól érezni magad!
Sajnos a promóanyaghoz nem voltak szövegek, de a honlapon megtalálhatóak, érdemes elmélyedni bennük, mert nagyon elgondolkoztatóak. Persze lehet, hogy a „You shall die like the pigs that you are" mottót többen is sérelmezni fogják.
Tiszteletre méltó, ha egy banda folyamatosan kiáll az elvei mellett, és azt értelmes módon tolmácsolja is. Ráadásul teszik ezt egy érezhető zenei fejlődés mellett, úgyhogy a jövőben részemről még több bizalmat szavazok majd nekik.
