Shock!

1993-ban alakult ez a dallamos death metalt játszó német ötösfogat, debütáló lemezük a Darklight, megjelenése 2000 júliusára datálható. Kezdetben olyan klasszikusok hatása alatt muzsikáltak, mint például a Tiamat, avagy a Crematory, de immáron ők is az aktuális trendeket követik a Dimmu, Gardenian stb. vonalon.

Hazudnék, ha azt mondanám, túl eredetien, de legalább kompromisszummentes a maga módján, szóval nincs női vokál és a billentyűsháttér sem szakítja le a dallamosságra neurotikusan érzékeny ember arcát. No, eddig taglaltuk, mi nincs ezen az egyébként azért jó lemezen, lássuk, mi van...

Skandináv típusú, hol károgós, hol hörgős, de melódiákat mindenképp mellőző ének: Bernd Kombrink. Állat, hipermodern, duplalábgépes, brutális dob (szívet melengetően előre keverve): Dirk Schwarze. Szerény basszus valahol hátul: Markus Köchl. Két technikás, hallhatóan kizárólag Iron Maident, dallamos germán, valamint death metal klasszikusokat előnyben részesítő gitáros, sajnos meglehetősen egysíkú szólisztikus játékkal Ulli Stadtmueller és Heiko Wagner személyében. No meg kevéske billentyűzés valami ismeretlen kéz által elkövetve. A CD-n kb. ilyen mixtúra hallható, de próbálom mondandómat kicsikét árnyalni, hogy azért jobban képben legyünk a zenét illetően. A dolog gitárrészei a klasszikus "trappolós" német időkre emlékeztetnek, persze a kornak megfelelően kicsit agresszívebben, gyorsabban prezentálva, de még így is túl dallamosak nekem death metalnak, a műfaj felé egyértelműen leginkább az ének, valamint a lemez teljes egészén végigdübörgő (és végig állati erővel húzó) ultrabrutál dobolás mutat. Nekem leginkább az ötödik szám jön be most (To Watch The Sunrise).

Régi piskóta, hogy első lemezek ritkán mozgatnak meg hegyeket és ritkán döntögetnek falakat, trendeket, trónokat. Jelen esetben sem történt csoda, de hallatszik a kidolgozottság, a munkához, a zenéhez való komoly hozzáállás, ami kihúzza általában az embert - ha dolgozik - a szarból... Tehát várom a második lemezt.

A sportszerűség végett egyet azért mindenképpen hozzátennék. A műfajok közti "átmeneti" zenekarok egyik pozitív példája ez, kedvet csinál olyanoknak is a death metal fajsúlyosabb képviselőihez, akik eddig nem ismerték a stílust. Persze a Dawn of... után berakni mondjuk az idei Vadert olyasmi, mint amikor a kerti törpék bekopognak az óriáshoz cukrot kölcsönkérni a teájukba. Azér' nekem mégis bejön. Ez van.