Az új anyag hangvétele meglehetősen eltér az eddigiektől, sokkal dallamosabb, fogyaszthatóbb lett, de azért igazi Replika lemez ez is, sőt... Jóval több hatás - mind zenei, mind szellemi - érvényesül itt, mint az eddigi anyagokon összesen és mégis... talán ez az eddigi legegységesebb munka, amit a zenekar letett az asztalra.
Csató persze változatlanul meghatározó személyiség, hiszen a lemez gondolatisága, ill. a zenék javarésze most is az ő elképzeléseit, emberségét tükrözi... Ez így persze nem teljesen fedi a valóságot, mert tény, hogy egyrészt a Replika immár nem Péter egyszemélyes projectje, másrészt az összes felállás közül messze ez a legkreatívabb, mind az alkotómunkát, mind a zenészek kvalitásait tekintve. De hogy Csató múltja, tapasztalata és előélete(i) az alap, a termőtalaj most is, az vitathatatlan. Tipikus példaként említhetem például a Hammond orgona jelenlétét egyes számokban, vagy az egészen a 70-es évekbe visszanyúló klasszikus hard rock és rock/blues feelinget olykor a gitárjátékban (mely olyan kultikus csapatok hangulatát idézi fel, mint pl. a Led Zeppelin vagy a Pearl Jam), de persze mai erővel, dinamizmussal, nyersességgel...
Szóval... A nyitó darab (Hív a végtelen) nagyon eltalált, nagyon húzós, nagyon dallamos (helyenként mintha mondjuk a Kovenantot hallanánk, annak gépiessége nélkül), de számomra olyan megdöbbentő szinten nem "tipikus" Replika volt (viszont tetszett maradéktalanul), hogy leesett állal vártam a folytatást. Nekem az album abszolút csúcsszerzeménye a harmadik dal (ez a lemez címadó szerzeménye), mind zeneileg, mind emberileg nagyon megérintett, éteri magasság és pokoli mélység összeolvadása emberi szépségben, szenvedésben, erőben. Csató szövegvilága egyszeri spirituális és emberi, következetesen járja végig azt a lelki utat, melynek kezdetét az Ima lemezzel datálhatjuk. A szövegek egyébként egyöntetűen igen magas színvonalúak, erősek, bölcsek, mélyek. A Kezdet és a vég tipikus Replika szám, extrém, durva, húzós. A Hogy szerethesselek ismét egy himnikus, katartikus szerzemény, nagyívű, harmóniaorientált gitárszólóval, nyers, őszinte szépséggel és erővel. Az énektémák javarésze is más már, mint amit eddig megszokhattunk, tisztább, könnyebben követhető dallamok, intonáció és helyenként érdekes, furcsán fülbemászó megoldások, például a második számban ill. a Végtelen láncban (ha ismeri valaki a Creedet, ott voltak helyenként hasonlóan nyakatekert dallamok). És így tovább...
Látom, hogy ez az egyik leghosszabb recenzió, amit mostanában írtam, és mégsem érzem egy cseppet sem teljesnek, hiszen a lemez szellemiségének gyökerei is szót követelnének mindenképp, hisz fontosságuk vitathatatlan, avagy kritikus hangvétellel bírálhatnám a "még mindig magyar" hangzást, mert helyenként meglehetősen mérsékelten és aránytalanul szól a lemez (és nem igaz, hogy a Denevér csak ennyit tud), persze, hogy több pénz és idő kellett volna, de ez az album hiányosságaival együtt is kerek egész, nagyon jó dalokkal és nagyon mély gondolatokkal... és ami sokaknak nagyon fontos egy rocklemez esetében: persze, hogy pörögni is lehet rá tízezerrel, ha egy este épp az a cél, hogy mindenképpen kirúgjuk a ház oldalát!
Hozzászólások