Shock!

Devon Graves visszatér. Már az első DST koronggal megmutatta, hogy ő igenis életképes a Psychotic Waltz árnyékából kilépve is. A második lemezre várt az a feladat, hogy az egyéni hangot tovább kristályosítsa, még jobban Devonra és nem az egykori zenekar emlékére helyezve a fókuszt.

Az albumot a dob kivételével ismét a "Főhős" játszotta fel: a gitár, a bőgő, a hangminták, no és természetesen az összehasonlíthatatlan, ultracsodálatos ének és a szárnyaló fuvolaszólamok mind "Devonból jöttek", a dobokat pedig a szintén egyedien, technikásan és törzsien egyaránt játszó Adel Moustafa kezelte. Hősünkkel többször beszélve egyértelművé vált, hogy igyekszik elhatárolódni a progresszív zene skatulyájától, de természetesen mindezt nem úgy teszi, hogy megtagadja a gyökereit, hanem egyszerűen beépíti egy sajátos, "devongrévszes" világba, ahol a lehető legmegfelelőbb arányban keveredik a hard rock, a metal, a pszichedelia és a progresszív zenék hatása. Az "anyabandából" leginkább a hangulat maradt meg, az a megmagyarázhatatlan bizsergés, a keserédes melankólia. Jaj, teljesen csöpögős lesz a végén a kritika, de könyörgöm, képtelen vagyok másmilyet írni. Ez van.

Kőről Kőre - a nyitó dal felpumpálja bennem az adrenalint, futnék, kiabálnék, ugrálnék, de inkább elmerengek az Üzenethozó lassú súlyozásán, a Kőből Épült Kert mintha egy lidérces lassú álom lenne, a Dolgok, Amiket Nem Hozhatsz Vissza kissé Pink Floydosan repítenek el a Szédülő Angyalok mellett... Mintha egy Tim Burton filmet néznél, sötét és szép a világ, amit Devon egy teljesen összetéveszthetetlen és egyedi zenei világgal fest meg. Kedvesem szerint van valami furcsa lüktetése minden dalnak, és tényleg, függetlenül attól, hogy épp súlyos, gyors vagy épp merengős a téma, észrevétlenül, tudat alatt összeköt minden hangjegyet és ütemet ez a lüktetés. A Regret kicsit úgy indul, mint a Bleeding "slágere", a Morbid, hogy aztán szép, nagyívű dallá terebélyesedjen. Jaj, fogjon le valaki, legszívesebben minden dalt kiveséznék itt nektek... Végre újra ereje teljében tündököl a fuvola, a Black Smoke And Mirrors a lemez egyik legszebb dala, sír a rézcső, sír az ének, és néha én is, ha "hangulatba hoz" a dal. Wendigo, Wendigo, te szentimentális puhány.

Na, jó összevissza lett ez a recenzió is. De hát, próbáld meg szavakkal elmesélni a szivárványt, lerajzolni a szerelmet vagy a szomorúságot... Nem megy. Inkább csak annyit a végére (a tízszer tíz pont elé): Könyörgöm, hallgasd meg!