Shock!

Biztos lesz, aki rossz néven veszi, amit írok, de igazság szerint huzamosabb ideje nem tudok már különösebben lelkesedni Devin Townsend új albumai iránt. Mindig megpróbálkozom a többé-kevésbé menetrendszerűen érkező friss cuccokkal, és nyugtázom, hogy jók, de összességében a 2003-as Accelerated Evolution volt az utolsó lemez a kanadai multihangszeres mestertől, amit igazán sokat pörgettem, az azóta kiadott dolgai pedig eléggé összefolynak. Ebből a szempontból a Transcendence sem tekinthető földrengető erejű kinyilatkoztatásnak, viszont csalódást sem okoz, hozza a kötelezőt, amit elvárunk a főszereplőtől. Már aki valami kötelezőt vár el tőle, én ugyanis pont azért csömörlöttem meg tőle egy cseppet, mert ahhoz képest, mennyire izgalmas dolgokat csinált tizenöt-húsz évvel ezelőtt, mára azért jóval kevésbé érdekes a műsor, főleg úgy, hogy kis túlzással ontja magából az albumokat.

Persze sietek leszögezni: minderről nem kizárólag Devin tehet. Viszont ha valaki pont kiszámíthatatlanságával, formabontó megközelítésével válik a színtér egyik megkerülhetetlen pontjává, attól – gyarló módon – tudat alatt később is azt várja az ember, hogy újból és újból ráijesszen, megborzongassa, meghökkentse. Tisztában vagyok vele, hogy mindez hibás hozzáállás, hiszen a gumigrimaszok királya immáron 44 éves, és ekkorra a rockzenészek többsége már túljutott a maga legjobb, legkreatívabb korszakán, ami alól ő sem kivétel. Emellett mindaz, amit a '90-es évek második felében, illetve a 2000-esek elején csinált, indirekt és direkt módon is óriási hatást gyakorolt a színtérre, tényleg előadók tucatjainál köszönnek vissza beazonosíthatóan devines elemek. Ráadásul annyira beleivódott a metal eszköztárába mindaz, amit annak idején Townsend kezdett el nagyobb léptékekben megvalósítani, hogy tudatosan sokszor már szinte bele sem gondolunk, ha valami efféle megoldásba futunk bele mások lemezein. Emiatt sem csoda, hogy már nem tud a reveláció erejével hatni Devin egy-egy friss munkája, de úgy gondolom, a fentieket félretéve sem olyan mágikusak, utánozhatatlanok a mostani dolgai, mint a maga idejében a Strapping Young Lad Cityje meg csirketollas lemeze, az Ocean Machine: Biomech, az Infinity vagy a Physicist.

Devin neve persze alapból jelöl egy minőségi szintet is, nagy gond tehát a Transcendence-szel sincs. Leginkább talán azt mondhatnám az albumra, hogy business as usual: minden elem a helyén van, és az sem eredményezett különösebben lényegi változásokat, hogy a zenésztársak ezúttal állítólag lényegesen jobban belefolytak a kreatív munkába, mint bármikor azelőtt. Vagyis megint azt a szokásos ezersávos, grandiózus atmoszférájú szimfo-progos-filmzenés muzsikát kapjuk, amit csakis Devin-zeneként lehet kategorizálni. Még csak kísérletet sem teszek rá, hogy körülírjam, melyik dal milyen, hiszen Townsend alkotásaiban mindig is rengeteg minden történt, most sincs ez másként, ezek pedig alapvetően megint hosszú, szövevényes, bonyolultan meghangszerelt dalok finomságok egész tengerével. Viszont nem feltétlenül van már hozzájuk annyi türelmem, mint a fentebb említett mesterművek idején, és mint utaltam rá, ebben legalább akkora szerepet játszik Devin korosodása, mint az enyém.

Mindig is azt tartottam az egyik legmegfoghatatlanabb tényezőnek Devin dalaiban, hogy még a sokszor szinte légies könnyedség, letisztultság ellenére is úgy érzed, mindvégig föléd tornyosulnak ezek a grandiózus témák. Nem lehet őket sem kikerülni, sem átugrani, aztán valahogy mégis átfolynak rajtad, és ami fennakad, az fennakad, ami meg nem, az nem. Az pedig, minek tagadjuk, erősen hangulatfüggő is, mennyire képes az ember agyilag és lelkileg átfogni Devin művészetét. Magyarán szólva ehhez a zenéhez minden időnkénti szépsége, fennköltsége ellenére is idegzet kell, hiszen úgy meditatív, úgy visz magával szinte észrevétlenül, hogy közben mégis kiköveteli a folyamatos figyelmet. Ezek a tulajdonságok most is maradéktalanul jellemzőek, olyan könnyedebben megmászható szigetekkel a nagy áramlatban, mint az elszállósabb, nagyon ragadós Secret Sciences, a szintén már másodjára is jó haverként rádköszönő, címéhez méltó hangulatot hozó Stars, netán a lendületes Offer Your Light. De például a jóval kevésbé nyilvánvaló címadóra is felkapja a fejét az ember már első hallgatásra is, az Annekével megerősített sokszólamú vokálmegoldások és a dal monumentalitása ugyanis roppant jelentőségteljes. Az akusztikus kezdésből gigászi borulatba csapó, tíz percet közelítő Highernek ugyanígy megvannak a maga pillanatai, az Infinityről újragyúrt Truth újonnani szerepeltetését pedig különösebben nem értem ebben a formában, de annyi baj legyen. Még az egész albumot átható ezo-érzés is teljesen organikusan passzol a rendszerbe, pedig az ilyesmit önmagában többnyire nemcsak giccsnek, hanem gázosnak is tartom. De összességében egyik dal nyomán sem érzem azt a leírhatatlanul kellemes borzongást, amely annak idején a Seventh Wave, a Bastard vagy a Namaste hallatán hatalmába kerített.

Ismétlem: nincs ezzel a lemezzel semmi gond, Devin ma is simán hozza a kötelezőt, okosan variálja a saját paneljeit, termékenysége pedig szintén bámulatos. Mi sem példázza ezt jobban, hogy az alapból bő órás lemez deluxe verziójához még hozzácsaptak több mint negyven percnyi demót és egyéb érdekességet, és ezeket is simán meg lehet hallgatni. Viszont függőséget nálam már nem okoznak a mai dolgai, és ebből a szempontból a Transcendence sem hoz változást. Szóval a mesterhez hasonlóan én is kissé skizofrénné lényegülök az értékelésnél. Kisülne a szemem, ha ennél kevesebbet adnék ilyen agyasan megírt, minőségi muzsikára, de mivel ma már nem vagyok megveszekedett Devin-fan, ezzel együtt is kétlem, hogy igazán rendszeresen hallgatom majd ezt az albumot.

Devin Townsend február 13-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik a Between The Buried And Me és a Leprous társaságában. További információk itt.