Shock!

HevyDevy újra saját neve alatt írt egy metal szimfóniát. Tette ezt majdnem ugyanabban az időszakban, amikor egy hihetetlenül harapós Strapping Young Lad lemezt is rögzített. Furcsa lehetett két teljesen eltérő hangulatú anyagon dolgozni...

Mindenesetre ez a lemez hamisíthatatlan Devin anyag lett: ez a két lábon járó, kopaszodva is torzonborz géniusz megint megmutatja, hogy a zsenialitás és az őrület között meghúzódó vékony vörös vonalon is lehet tökéletes egyensúllyal táncolni.

Nehéz a zenét beskatulyázni. Hallottál már Devin szólólemezt? Az Infinity megakórusait, vagy épp a Terria letisztult végtelenségét? Na, ha ezeket nagyjából összemixeled és tökéletes arányban új dalokba öntöd, megkapod a Devin-egyenlet 2003-as eredményét.

A zene táplálkozik az extrém metalból ugyanúgy, mint a tiszta rockzenéből és a szimfonikus megoldásokból. Az első dal egyben kaotikus és nagyívű, a kettes Storm című tétel a szép énekdallamokat és a repülős, súlyos zenét keveri csodás eleggyé. A Random Analysis szikárabb, tempósabb tétel, Devy itt ismét a karcosabb énjét mutatja meg, hogy aztán a Deadhead egy elborultan szép gitárdallammal újra elrepítsen. Furcsa ez a dal is, egyszerre visszafogott és súlyosan elszállós is. De hát ez a kanadai srác pont ettől zseni, a milliónyi, látszólag egymásnak ellentmondó érzéstől, amiket valahogy mégis képes egymás mellé préselni. A Suicide című tétel olyan, mint a címe, a hallgatása közben szinte belebújok egy ember bőrébe, aki megissza a mérget, beveszi az altatót, vagy vág kettőt a csuklóján és utána könyörög, vegye észre valaki és segítsen...

A Traveller megint egy gyorsulós dolog, amire ismét egy nagyonnemgyorsulós éneket varázsolt félisten barátunk, a refrénnél a szerkesztőség egy emberként kezdett virágos mezőkről és pici pillangókról fantáziálni. Borzongató dal ez is. Kis idő sem telik bele, megint repülünk, lustán, lassan, egy Away nevű dal hátán. Hömpölyögnek a gitárok és a mély, elmosódott szintiszőnyegek, miközben megfoghatatlan vokálok szövik át ezt a furcsa, légies világot. A Sunday Afternoon is ez a vonulat, talán még a ritmus bpm-je is megegyezik. Ha az álmaimnak kísérőzenét lehetne írni, ilyen lenne.

Az utolsó, Slow Me Down című tétel kissé kilóg az összképből, mikor először meghallottam, nem is értettem, mit keres ez a slágermetal ezen a lemezen, de rájöttem, ez is csak játék, Devin semmit sem csinál véletlenül, ennek a dalnak is megvan a maga jelentése és értelme. Meg már teccik is.

A "Band" megnevezés senkit ne tévesszen meg, ez ízig-vérig Devin szólóanyag, egész egyszerűen egy stabil turné- és stúdiózenészi felállást szeretett volna jelezni hősünk ezzel a szócskával, a lemez minden egyes hangja kizárólag az ő agyszüleménye. Devin az interjúban azt mondta, ez a lemez minden, ami az előző pár lemeze nem. Nos, ez bennem máshogy csapódott le: ez a lemeze MINDEN - amiket külön-külön az előző albumokra préselt, itt vált Egésszé.

Ez az a lemez, amit bárkinek odaadnék, aki szerint a rock és a metal zene buta, ötlettelen, és nem tud mély gondolatokat és érzéseket közvetíteni. Devin lelke van a dalokban. És talán mindannyiunké. És most először nem bánom, hogy ilyen fellengzős voltam. Ez egy ilyen lemez. Nem a hangfalakból szól, hanem BELŐLEM.