Shock!

Roppant hosszúra nyúlt szünet után tér most vissza az extrém metal egyik legnagyobb illuzionistája. Volt idő, amikor órát lehetett igazítani a Dimmu Borgir lemezmegjelenéseihez, aztán a tagság 2009-es átrendeződése környékén döccent egyet a szekér, és jelenleg úgy állunk, hogy az utóbbi évtizedben mindössze kettő soralbumnak örvendhetett a tábor. Elsővonalas bandák ritkán szoktak olyan teljes elvonultságban létezni, mint ahogy a Dimmu számára teltek az elmúlt évek. Lehet persze ehhez ideológiát gyártani, és önmagában az sem számít különlegesnek, hogy egy negyed évszázada üzemelő gépezet fogaskerekei megfáradnak, de a lényeg mégiscsak az, hogy 2018-ban újra itt vannak Shagrathék, méghozzá teljes fegyverzetben.

Ha engem kérdezel, sokkal inkább az Abrahadabra kiadását megelőzően lett volna szükség némi kreatív feltöltődésre, azt a lemezt, és a tagságban azidőtájt zajló eseményeket inkább minősíteném pánikszerűnek, mint átgondolt stratégia szülöttének. Okkal számíthattunk tehát arra, hogy a friss album egy megújult, erőtől duzzadó Dimmu Borgirt mutat majd, akik ismét képesek lehetnek váratlan hadmozdulatokra. A dolgok közepébe vágva: a tény, hogy az Eonian legfőbb jellegzetessége éppen a szürkesége, számomra azt igazolja vissza, hogy nem ötletgyűjtögetéssel telt az elmúlt nyolc év, hanem a banda magját adó triónak egyszerűen fogalma sem volt, hogy merre kellene elindulniuk. Végül maradtak a biztonsági játéknál, és született egy fájdalmasan középszerű lemez, ami keveseket tesz majd igazán boldoggá – alkotóit is beleértve.

Józan ésszel nem számított senki az életmű csúcsalkotásainak (Enthrone Darkness Triumphant, Puritanical Euphoric Misanthropia) megközelítésére, már csak azért sem, mert évek óta nincs olyan ember az aktuális tagságban, akiben a zsenialitás e szikrája megcsillanhatna. Utóbb bármennyire is igyekeztek a zenekar irányából kisebbíteni a tiszta énekért felelős Simen/Vortex és a billentyűs Mustis szerepét, helyükre azóta sem érkezett minőségi pótlás, ez pedig alapvetően meghatározza az újkori produkciók színvonalát. A frontember Shagrath, illetve a két gitáros, Silenoz és Galder, vagyis a jelen éra dalszerzői nagyjából arra képesek, amit utóbb tőlük hallhattunk, és pont. Még így is úgy kell ide az Old Man's Child egykori (?) agya, Galder jelenléte, mint egy falat kenyér, hiszen az alapítók legfeljebb csak halovány fénymásolatait adják egykori önmaguknak.

Az aktuális teljesítményt azért különösen nehéz önmagában nézni, mert a körítés kétségkívül világszínvonalú, Jens Bogrennek köszönhetően a lemez kiválóan szólal meg, Zbigniew Bielak festményei is a szokásos minőséget hozzák, a csudálatosan kitalált arculat mögött azonban éppúgy vékony a vaj a pirítóson, mint a legutóbbi Machine Head-album esetében. A kórus (a patinás norvég Schola Cantorum Choir) munkája is kiemelkedőnek mondható, pláne egy Shagrathéhoz hasonló antihang ellenpontozásaként – nem is lesz könnyű meló a koncerteken ezeket a dalokat a saját lábukra állítani efféle támaszok hiányában. A lemez első fele még így is szimplán unalmas, középtájtól akad pár érdekesebb részlet, az 55 percnyi össztávot egyben letolni pedig kimondott sportteljesítménynek fogható fel a hallgató részéről.

Ez a jó öreg, ismerős dimmus bombaszt, a szükséges mennyiségű ördögvillás fűszerrel, a szokásosnál is egyértelműbben kommersz alapokra felépítve. A gond nem is azzal van elsősorban, hogy alapvetően szórakoztató popzene akarna lenni torzgitárral és vérkapszulával, hanem hogy popzenének sem elég jó. Elsőre azt gondoltam, hogy az elmondottak fényében az Ádám által a legutóbbi lemezre adott pontszám itt is megjárja majd, de az eltelt évek fényében és az üvöltő ötlettelenség okán maradjunk inkább egy szép, kerek hatosnál.