Shock!

Azt hiszem, nem voltam egyedül azzal, hogy roppant kíváncsian vártam az új Dimmu korongot a zenészek jövése-menése után, aztán most az x-edik hallgatás után is csak annyit vagyok képes kinyögni, hogy: ez kurva jó! Bár első körben a falhoz vágtam volna a cédét, a lekeverős anyjakínyját a kiadónak, mikor a legjobb rész jönne, halkítják le, szóval a végső katarzist a teljes CD megvásárlása utánra tartogatom.

Addig be kell érnem a majdnem ősrobbanással, mert az jön, az első perctől fogva, tökéletesen megkomponált dalok, és amit eddig hiányoltam a Dimmuból, most itt van, fogós minden rész, ha középtempós, ha a blastbeat kalapál a gyomromban, minden passzol, a hangzás is remek, aztán ha Simen rázendít... Na igen, zendíthetne többet, de amikor igen, azonnali libabőr árasztja el minden porcikámat, úgy hullámzik föl-le, mintha vezényelne valaki, tényleg, vicces látvány, szóval ha már Simen itt horgonyzott le, megkaphatná azt a nyamvadt mikrofont többet is, ne heverjen parlagon egy ilyen torok, mert megsértődik a Dimmu rajongók háromnegyede azonnyomban.

Középtempós súlyban az Absolute Sole Right eleje viszi el a pálmát, a torzított ének és a monoton riff+billentyű hatása tagadhatatlan, na jó, nem csak Simen hangjától borsódzom. A Hybrid Stigmata lesz az, amitől az ortodox fanok talán a legjobban kiakadnak, annyi baj legyen, éljen a sznobpukkasztás! De hogy nekik is jó legyen, a Puritania és a Symporium őskáosza biztos feledteti velük az újításokat. És ne ijedjetek meg, az utolsó bónusz dal egy Twisted Sister feldolgozás, elég sajátos, szóval óvatosan közelítsetek felé!

Konklúzió: ki tudja meddig lesz tartós a mostani felállása a zenekarnak, de arról száz százalékig meggyőztek, hogy most a lehető legjobbat hozták ki magukból, hatalmas lépést tettek előre, lehet utánuk loholni, de ahhoz kell minimum egy Nick Barker, egy Simen, egy Galder, egy Silenos, egy Sagrath és egy Mustis. Szóval...

(Gorgoroth fanok messzire kerüljék el a lemezt!)