Shock!

Nyílegyenesen halad tovább az eddig megkezdett úton a svéd Enforcer, akiknek már a harmadik albumuk a Death By Fire. A legutóbbi nagylemez óta annyi lényeges változás történt a bandában, hogy az egyik gitárosuk lelécelt, így a kissé nazális, magas fekvésű hanggal megáldott / megvert (ez alapvetően ízlés kérdése) Olof Wikstrand immáron gitárosként is tevékenykedik az éneklés mellett, illetve átszerződtek az Earache-től a tőkeerősebb Nuclear Blasthez. Ezt leszámítva azonban az Enforcer továbbra sem adhat mást, csak mi lényege: az pedig kompromisszummentes heavy metal a '80-as évek legelejének szellemiségével, megközelítésével, sőt, hangzásával, riffjeivel és az akkoriban alkalmazott dalszerkesztési megoldásokkal.

Azt azért a fentiek fényében sem mondanám, hogy a Death By Fire tök ugyanolyan, mint a legutóbbi, 2010-es Diamonds vagy annak elődje, a 2008-as Into The Night. Az Enforcert az eddigi két album alapján sokan fogták és behelyezték az Iron Maiden klónok dobozába, ami érzésem szerint még bevallott fanatizmusuk ellenére is zavarhatta Wikstrandékat, így ezen a lemezen némi elmozdulást vélek felfedezni. Nem lényeges a differencia, a korai Maiden továbbra is végig ott van bennük a gitártémákban, a basszusfutamokban, és már a múltkor is leírtam, de most is leírom: még Jonas Wikstrand dobos is szegény Clive Burr stílusában hozza magát, és garantáltan nem véletlenül. Ellenben kissé mintha még ezzel együtt is harapósabb, riffelősebb, zorallabb lenne az összkép, mint eddig. Sarkítva akár úgy is fogalmazhatnék, hogy ha a Diamonds 1981-et idézte, akkor a Death By Fire-rel már vastagon 1983-ban jár a csapat. Ennek legbiztosabb jeleként igen sokszor az egészen korai Metallica is beugrik róluk, néhol csak érzés szintjén, néhol viszont egészen direkt módon (a záró Satan dal verzéire például simán rá lehet énekelni a Kill 'Em All Phantom Lordját, az instrumentális Crystal Suite-ban pedig a komoly maidenelés után a Creeping Death legendás középtempós „die – die – die" riffjét húzzák elő a fiókból kicsit átgyúrva, némi harangozással kísérve). Ezt persze nem megrovólag írom, főleg, hogy a nálam komolyabb NWOBHM szakértők szerint a Metallica is elég sok riffet vett át gyakorlatilag egy az egyben az idén harmincéves debütre különféle közepesen ismert és teljesen ismeretlen korabeli brit bandáktól...

Ha a fentieket elolvastad, nyilván már el is döntötted, neked szól-e az Enforcer vagy sem. Nekem ugyanúgy tetszik ez a lemez, mint ahogy a Diamondsot is a mai napig hallgatom, ha éppen úgy jön ki a lépés, sőt, a dalok szempontjából talán még erősebb is az összkép, mint legutóbb volt. Tényleg fikarcnyi üresjárat sincs a hosszában is a műfaj hőskorát idéző, szűk 36 perces játékidejű anyagon, és jobban belegondolva az utóbbi hetekben kevés lemezt hallgattam annyit, mint a Death By Fire-t. Hiába tűnhet ásatagnak vagy reménytelenül old schoolnak, retrósnak a svédek produkciója, iszonyatosan érzik ezt a zenei világot. Akár azt is mondhatnám, hogy az Enforcer dalai valószínűleg a '80-as évek elején is kiugróan jónak tűntek volna.

Wikstrandék valami bizarr esemény következtében talán tényleg azt hiszik, hogy még mindig a NWOBHM korszakban járunk, és nemcsak a zenéjük vagy a lemezük hangzása idéz harminc évvel ezelőtti bandákat a visszhangos dobokkal, de még a promóciós fotóik is ebben a szellemben készültek. Elfogadom, ha ezt valaki szánalmasnak találja, sőt, azt is megértem, hogy Olof hangja is olyan, amit vagy szeretsz, vagy utálsz. Az azonban biztos, hogy a Death Rides The Night nyitás, a Run For Your Life speedelése vagy az album slágerének is beillő, együtténeklős refrénű Take Me Out Of This Nightmare tökéletes stílusgyakorlatok, és olyannyira hozzám nőttek a megjelenés óta, hogy megelőlegeztem nekik egy abszolút szubjektív pluszpontot is.