A svéd Enforcer esetében szinte szó szerint megismételhetném azt, amit tavasszal írtam a White Wizzardról, a fiatal csapat ugyanis ugyanabban az 1981-es stílusú brit heavy metalban utazik, mint amerikai kollégáik, sőt, még a kiadójuk is azonos. Az Earache valami miatt rápörögni látszik a farmermellényes, szegecses csuklószorítós retro-bandákra, ami addig nem baj, amíg ilyen színvonalú zenekarokat szabadítanak rá a világra, bár valahol azt is meg tudom érteni, ha két dal után ugyanúgy kikapcsolod és félredobod az Enforcert, mint mondjuk az utóbbi években szintén nagy számban előözönlő retro-thrash csapatokat.
A Diamondson éppúgy nincs semmi, amit ne hallhattunk volna már ezermilliószor akár ennél jobban is, mint ahogy a Bonded By Blood, a Warbringer vagy a Fueled By Fire is kizárólag a '80-as évek jól bevált paneleiből dolgozik. Ennek ellenére a svédek is remekül zenélnek, ráadásul kizárt, hogy valakik puszta számításból ennyire tökéletesen idézzék meg egy korszak hangzás- és érzésvilágát. Az ilyesminek eleve nem is lenne túl sok értelme, hiszen ők tudják a legjobban, hogy ebből aztán tutira nem fognak meggazdagodni... Vagyis inkább vérbeli fanatikusokról van itt szó, akik fiatal koruk ellenére nem akarnak mást csinálni, mint megidézni azt az érát, amikor ők maguk is legfeljebb tipegtek vagy még talán meg sem születtek. Ezt csinálták a két évvel ezelőtti bemutatkozó Into The Night lemezen, és ezt csinálják most is. Nemcsak a zene, a fazon és a kultikus borító, hanem még a hangzáskép is totálisan olyan, mint valami 30 évvel ezelőtti brit heavy metal lemezé, sőt, utóbbi szempontból az Enforcer még a White Wizzardon is túltesz. A mai időknek megfelelően hangos és erőteljes, de abszolút korszerűtlen a sound, mivel azonban szándékosan lett ilyen, nem por ez, hanem inkább patina. A végeredmény néhol olyannyira megtévesztő, hogy az valami félelmetes. Ismeretlenül simán elhittem volna, hogy az album három évtizeddel ezelőtt készült...
Ami magát a zenét illeti, a svédek alighanem totális korai Iron Maiden diétán élhetnek. Nemcsak az ikertémák, a minden pillanatban domináns basszusfutamok és az elsöprő lendület idézik folyamatosan Steve Harrisék örökérvényű első három lemezének valamelyikét, de néhol még Jonas Wikstrand dobos is megtévesztően úgy futja a köröket a bőrökön, mint annak idején Clive Burr. Tesója, Olof Wikstrand svédesebb (jelen esetben: magasabb, sikoltósabb és nazálisabb) hanggal rendelkezik, mint Bruce Dickinson, de a hajlítások, dallamok hallatán nála is elég egyértelmű, hogy betéve fújhatja az összes Maiden albumot. Meg a NWOBHM-korszak összes kihagyhatatlan remekművét a British Steeltől a Strong Arm Of The Law-n át egészen a Lightning To The Nationsig... A legmeghatározóbb hatás azonban mindvégig az Iron Maiden marad. Dalokat azért nem látom értelmét kiemelni, mert jól sikerült az egész lemez, még az instru címadó is abszolút meggyőző. A refrének nagyrésze ráadásul két-három hallgatás után menthetetlenül beül a fülbe, és az ember még akkor is dúdolja őket magában, ha menet közben minduntalan rádöbben, micsoda kliséhegyekből állnak a szövegek. A kép azonban ezekkel együtt teljes.
Az Enforcer zenei világa ugyanolyan hermetikusan zárt, mint a White Wizzardé, és ahogy írtam, totálisan megértem, ha valaki nem tud és nem is akar mit kezdeni ezzel a nyílt múltidézéssel. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy egy jól körülhatárolható réteg éppen azért fogja imádni a bandát, amiért a többiek elfordulnak tőle. A Diamonds nem előremutató, a zenekar sem rendelkezik különösebb egyéniséggel, stílusgyakorlatnak azonban annyira tökéletes ez a lemez, hogy még így is simán bekajáltam.
Hozzászólások