Shock!

Nem titok, hogy Glenn apó hangjáért folyamatosan oda vagyok meg vissza. A "legfeketébb hangú fehér énekes" jelző is lapos és klisés ahhoz képest, amit ez a drogot, piát, poklot megjárt és onnan minduntalan visszatért Hughes mester "tiszta" korszaka a Blues és a From Now On lemezekkel kezdődött, és bár a lemezek színvonala nem volt mindig egységes, mindegyik felrázóra és mesterire sikeredett.

Sajnos azonban a funky mániájával nem tudok mit kezdeni, eléggé messze áll tőlem ez a stílus - persze szépen adagolva, rockzenébe burkolva tud finom lenni, de amikor kiderült, hogy Hughes egyre inkább összenő Chad Smith Chili dobossal, ráadásul még Smith kollégája, a belassult Frusciante is belekarcolgat az új lemezbe, átjárt a jeges félelem. És tényleg. Oké, nem kell megijedni, a lemez jó, csak... Hiányoznak dolgok, ellaposodtak itt-ott azok a bizonyos nagy tüzek. Az nincs meg az új lemezen, ami a From Now On idejében az istenek közé emelte nálam Hughes-t: akkoriban az Europe szuperprofi és egyben iszonyatos érzéssel és alázattal játszó zenészei segítették ki (többek között) a basszusgitározó és éneklő főhőst, és a korszak dalai is ezt a hozzáállást tükrözték. Tökéletesen vegyültek a hetvenes évek klasszikus rock témái a modern hard rock elemeivel, frissességet hozva a retróba, mégis megtartva a monumentalitást, a rock őserejét.

Nos, most bizony a legtöbb dalt meghallgatva az jutott eszembe, hogy ha kiveszem a vokalistát, akár Chili dalokat is hallhatok, ráadásul a modern, belassult, flitty-flötty korszakból. Elvben ott a rock szinte mindegyik dalban, de szinte teljesen eltűntek a Hammondok, a fifikás szólók, sőt, még a nagy refrének is. Ez egy szép lassan elkattogó kisvonat, se nem modern száguldó atommozdony, se patinás nosztalgiaexpressz. Mondjuk itt maradt az utóbbi lemezeken megbízhatóan jelen lévő JJ Marsh gitáros, aki mondjuk szintén nem egy gitárvirtuóz, de Frusciante besztóndult flötymögéseihez képest még mindig interstelláris magasságokban száguldozik. A Chili tékozló fiúja egyébként is az érdekes "guitar experience" kifejezést jelölte meg hangszereként. Hát, jaj.

Oké, idáig marhára panaszkodás-szagú volt a kritika, pedig ez még mindig a 2006-os lemeztermés élbolyába tartozik, na meg Glenn hangja még a taktaböhönyei Blood And Satan zenekart is elvinné a hátán... de bizony a lemez elején még nyomokban meglévő tökösséget az olyan elszállósnak szánt, ámde inkább csak lagymatag This Is How I Feel, vagy a klasszikus Nights In White Satin butácskán álretro feldolgozása úgy leültetik, mint Béla nénit a gázáremelés.
Kérem szépen, tisztelt bíróság, én sose gondoltam volna, hogy valaha fogok rosszabb pontszámot adni egy Glenn Hughes lemezre tízesnél, de valahogy mégiscsak elkövettem. Elismerem.