Van egy pár olyan zenekar, amit ha meghallok, egyből olyan érzésem van, mintha túllennék fél üveg Bourbon-ön, mondjuk Kentucky-félén, mert attól sokkal hamarabb lesz képszakadásom. Ilyen zene például a Hawg Jaw bármelyik anyaga. Legfrissebb nagylemezük a Don't Trust Nobody első pár taktusa után a szám is zsibbadni kezd.
Félelmetes, egészen egyedülálló módon tömték tele a lemezt izzadó, cefreszagú agresszióval. Persze ha kicsit utánanézünk a zenekarnak, egyből látszik, hogy nincs ebben semmi meglepő, hiszen a sludge muzsikák abszolútuma, az Eyehategod sideprojectjéről van szó. Gary Mader, a basszusgitáros ember döntött úgy, hogy átvált hathúrosra, majd füttyentett egyet, csatlakozott hozzá pár szakadt haver, és már meg is volt a következő gyűlölet blues zenekar.
Adott tehát New Orleans, és a város zenészeire jellemző viszonyulás az önkifejezéshez. Azonban a legszámottevőbb különbség az Eyehategod és a Hawg Jaw között, hogy itt nincs Bower Power gitározás, sem Mike D. Williams agónia. Így két dolog hiányzik belőle: a néhol már naiv, gyermekien ösztönszerű, lazulós riffelgetés, és az a fajta kínkeserves, bölcselkedés, ami kizárólag Mike privilégiuma. Van helyette véget nem érő, és csak néha belassuló vagdalózás, és teljesen hátrakevert szennyének. A hangzás ha lehet, még szutykosabb mint az anyazenekaré. Hihetetlen kihívás lehet a hangmérnöknek, aki ebben az esetben Robinson Mills volt (az ő munkája például az Eyehategod Take As Needed For Pain lemeze), hogy ennyi mocskot hozzon ki a hangszerekből. Ezt itt sikerült művészi magasságokba emelni. Aki nem hall távolabb a mostani tükörsima, polírozott, a zenészek igazi nem tudását teljesen elfedő hangzásokon, annak kínszenvedés lehet ennek a lemeznek akár csak fél perce is.
A tempó, és a hangzás habár túlnő rajta, de közelebb áll a punkhoz, mint a doomhoz. Tehát inkább Black Flag, mint Sabbath. Valahogy a lemez végére hiányzik a csend, ami más sludge anyagok után nem szokásom, de ez írható a stílushoz képest is szélsőséges hangzás számlájára, meg arra, hogy iszonyatosan tömény a zene. A tíz szám úgy söpör végig a hallgatón, mint a 28 nappal később vonagló, szittyós, de meglepően lendületes élőhalottjai. Nem mondom, hogy könnyed szórakozás, de ha tisztító hatású energia levezetésre van szükség, akkor simán mehet a Don't Trust Nobody. Akinek meg hiányzik Mike éneke, de hasonló körítésben szeretné hallani, annak ott a másik project az Outlaw Order.
