Shock!

Kíváncsi voltam, mi sül ki ebből a bemutatkozásból. A Helland tavaly egyáltalán nem olyan zenével debütált, amire az ember a két alapító, Nagy Dávid gitáros és Czébely Csaba dobos pokolgépes múltja alapján számított volna: a zenekar olyan vonalon mozog, amelynek itthon nem nagyon akadnak képviselői, és modernebb, súlyosabb, ám egyszersmind rockosabb lüktetésű is a Gépnél. Ha nagyon kategorizálnom kell, akkor sem tudok mást mondani rá, mint hogy metal – abszolút gitárcentrikus, húzós muzsika, amely ugyanakkor kellően dallamos is ahhoz, hogy a tradicionálisabb irányzatok hívei is ráérezzenek. És ugyan egyes részletek, témák, tempók hallatán az embernek itt-ott beugranak nevek, összhatásában nem is nagyon hasonlít senkire sem itthonról, sem kintről.

A lemez az imént említett dallamosság ellenére sem slágeres, vagyis hiába akadnak szinte minden dalban olyan részletek, amelyekbe gyorsan bele lehet kapaszkodni, mindenképpen rá kell szánni az időt ahhoz, hogy igazán hasson a zene. Négy-öt hallgatás után azonban már jól elkülönülnek egymástól a dalok, amelyek között ugyan nincs kiugró slágertéma, de különösebb töltelék sem, viszonylag egységes színvonalú az egész album. Mivel új bandáról van szó, természetesen muszáj valakikhez viszonyítanom, hogy mindenki belőhesse a stílust. A masszív gitárok, jellegzetesen elfacsart hangok hallatán Zakk Wylde mindenképpen adja magát több helyen is (mindjárt az Unbroken, Undead és a Man On A Ledge nyitó kettősében ez a vonal köszön vissza, akárcsak a névadó dal kezdésében), de azért nem annyira koszos, mocskos az összkép, mint a Black Label Societynél. Hogy ne menjünk túl messzire, Ozzy Osbourne súlyosabb késői lemezeinek irányvonala is jó közelítés lehet (csak a túldigitalizált megszólalás nélkül), és lehet, hogy ez a párhuzam csak nekem ugrik be, de néhol határozott rokonságot érzek Ronnie James Dio '90-es évek-beli, zeneileg brutálisabb megközelítésű dolgaival, illetve a Dio-féle Black Sabbath borultabb, tüskésebb késői irányával is. Viszont ezeket az ízeket bő kézzel adagolt hagyományos hard rock, illetve heavy metal témák is oldják szinte mindenütt, halld például a melodikusabb, pofás refrénnel ellátott 21st Centuryt, a Hands Over Headet vagy a záró, lendületes Sweet Moneyt, ahol kiválóan csavarodnak egymásba a tradicionális és a modernebb ízek.

Ha meg kellene neveznem a Helland fő erényeit, az egyik mindenképpen a dalok felépítése, meghangszerelése terén végzett professzionális munka lenne: abszolút kiérlelt, okosan megírt számok sorakoznak egymás után, ezen a téren a zenekar egyértelműen a hazai átlag fölött teljesít. A másik nagy előny a gitármunka: a riffelés tömény és súlyos, de kellően változatos, sok apró finomság, érdekesség bújik meg a nótákban, a szólók pedig gyakorlatilag mindenütt tetszetősek, karakteresek. Az album felépítése is ideális, egy pillanatra sem fullad unalomba. A hangzással sincs probléma, a gitárok megszólalása kifejezetten ütős, Priskin Gábor basszusát is jól hallani, és ugyan én személy szerint el bírtam volna viselni ennél testesebb, dominánsabb dobsoundot is, ez nyilván koncepció lehetett, és egy idő után rá is áll a fül (Csibe egyébként végig változatosan, ízlésesen játszik, érdemes rá odafigyelni).

Ami ugyanakkor a magyar csapatoknál mindig neuralgikusnak számító éneket illeti, ezen a téren még biztosan lehet előrelépni. A végeredménnyel így sincs gond: a hagyományos dallamos hard rock iskolát képviselő Balázs Lászlónak kétségtelenül van hangja, sőt, dallamai, refrénjei is jók (a Man On A Ledge vagy az album vége felé megbújó nyugis-berobbanós szerkezetű, személyes favorit Vertigo különösen izmos ezen a téren), de az előadásmódot néhol nem érzem olyan átütőnek és erőteljesnek, mint amilyet a dalok megkívánnának. A zene roppant energikus, így az ember azt várná, hogy a frontember mindjárt kiugrik a hangfalakból, és lemegy hídba a nappali közepén, ahogy nekiereszti a torkát, de ez a hatás még nincs meg mindenütt. Ez viszont simán fejleszthető dolog. Az angol kiejtést a bemutatkozó számokban néhol a kelleténél egy fokkal gyengébbnek éreztem, azóta sokat javult a dolog, bár gyakorlatilag ez az egyetlen pont, amely alapján ismeretlenül is azonnal meg lehet mondani, hogy egy magyar zenekart hallunk. De ez egyébként egyáltalán nem baj, Klaus Meinének például lényegesen súlyosabb akcentusa van, aztán tessék.

Összességében roppant pofás, erőteljes debütáló albumot készített a Helland, és ugyan biztosan nem fognak egyik napról a másikra önállóan is akkora helyeken játszani ezzel a fajsúlyos muzsikával, mint a Depresszió vagy a Road, de a Hellnessen lefektetett alapokra innentől kezdve szépen lehet építkezni. Arról nem is beszélve, hogy a zenekar élőben ugyanúgy passzol a Tankcsapda elé, mint ahogy ezzel a zenével éppúgy simán meggyőzhetik akár a Pokolgép, akár a Magma Rise közönségét. Vagyis több irányban is kompatibilisek, és ez jó. Abszolút ígéretes bemutatkozás.