Shock!

A császárból (ld. Emperor) szólóelőadóvá lett Ihsahn azon kevés művészek egyike a szűkebb értelemben vett undergroundon kívül, akik úgy képesek saját, kizárólagos szabálykönyvük szerint alkotni, hogy annak használatára valójában semmi szükségük. Amíg mondjuk a hasonló tőkéről fogant Borknagar legfeljebb egy-egy dalnyi kísérlet erejéig hódolhat a '70-es és '80-as évek hard rock/metaljához fűződő gyengéd érzelmeinek, Vegard Sverre Tveitan akár egy komplett album vezérfonalaként is megjelölheti ugyanezt, a végeredmény mégis egyértelműen ihsahnos lesz. Ezt érzem, ahogy sokadszorra megy végig az Arktis., és immár nem kapom fel a fejem néhány kimondottan váratlan megoldás hallatán, hanem egyben tisztul le a komplett anyag. E helyen tehát továbbra sem új rajongók csalogatásról, hanem totális zenészi szabadságról van szó.

Ha időrendi sorrendben közelítünk a sarkköri lemezhez, akkor könnyen mondhatjuk, hogy a Das Seelenbrechen, mint közvetlen előd tökéletes antitézisét hallhatjuk itt, de egy ilyen megállapítás hamis és főleg félrevezető volna. Az említett, 2013-as anyag ugyanis – azt a számomra a mai napig zömmel értelmezhetetlen, fél lemeznyi káoszt/improvizációs gyakorlatot nem számítva – hasonlóan óriási, kerek dalokat tartalmazott (halld Regen, NaCl), mint most az Arktis., éppen csak máshová került ott a hangsúly. Ezúttal azonban a fő csapásirány a minél több megjegyezhető téma, a minél letisztultabb dalszerkezetek irányába lett kijelölve – mindettől függetlenül sem biztatnék arra egy felkészületlen Hammerfall-rajongót, hogy gondolkodás nélkül beruházzon az Arktis. deluxe digibook változatába. Mégis: az anyag zöme az ő tetszését is elnyerheti.

Ahogy pedig a kollégának az Ishahn-debüt The Adversaryhez intézett gondolatait olvasom, azt látom, hogy annak zöme jelen esetben is helytálló volna. Azt ugyan régóta nem mondhatjuk a notoddeni remete egyetlen újkori daláról sem, hogy teljes mértékben megtalálná a helyét egy Emperor-lemezen is, de ez így is van jól: nem véletlen, hogy utóbbi immár egy méltósággal lezárt történet. Az Arktis.-szal Ihsahn szakítani látszik a trilógiás koncepcióval is, hiszen ahogy a nyitó A-betűs hármasnak (Adversary, angL, After), úgy a Nietzsche-sornak (Eremita, Seelenbrechen) is megvolt a maga határozott íve, és most bajban lennék, ha itt kellene helyet találnom a friss dalcsokornak. Ha valahol, hát az Emperor holt súlyának totálisan hátat fordítva, az Adversary előtti kiadványként tudnám az Aktis.-t elképzelni, a maga leplezetlen klasszikus rock/metal áthallásaival. Szilárd meggyőződésem azonban, hogy egy évtizeddel ezelőtt mindez nem születhetett volna meg.

Ihsahnban az a különlegesen mesteri, hogy úgy jár folyamatosan új utakon, hogy egyszersmind minden eddigi munkájának szintézisét is bemutatja. Az Arktis.-on például még az Amor Fati-korszakos Peccatum örökségét is hallani vélem (vagy csak bebeszélem magamnak, hiszen nagy kedvencről van szó), de a felesége neve alatt futó (?) Star Of Ash projekt korai munkáinak elemei is felbukkannak itt-ott. Mindez azonban nem kell, hogy bárkit is érdekeljen, és ahogy korábban mondtam, tényleg itt a remek alkalom, hogy mindenki bátran megismerkedjen az ihsahni dalfaragással, hősünk ugyanis sosem volt még ennyire „kezelhető". Nem egyenlő azonban mindez a könnyű befogadhatósággal, hiszen a trükkös dalszerkesztések és az előszeretettel alkalmazott durva vokál még ma is sokak idegrendszerét tépázhatja meg.

Ezeket az akadályokat leküzdve azonban tíz nagyszerű, hangzás és előadás tekintetében is csúcsminőségű tétellel ismerkedhetünk meg, amelyeket a limitált változaton egy spoken word outro vezet le csodaszépen. Einar Solberg (Leprous) és Matt Heafy (Trivium) énekes vendégszereplése kellemesen illeszkedik ebbe az összképbe, a nemrég a Shining soraiban nálunk is megfordult Tobias Ørnes Andersen dobolásáról pedig úgyis elmondtam már sok szépet. Utóbbi főnöke, Jørgen Munkeby ezúttal mindössze egyetlen illedelmes szólóra ragadtatja magát, az ő „visszafogottsága" pedig a teljes lemezre is jellemző. Az Arktis. mindenekelőtt a mindent átlátó, és a dob kivételével összes hangszeres részért egyszemélyben felelős szerző keze nyomán válik/válhat klasszikussá. Ma még csak annyi állítható teljes bizonyossággal, hogy egy egészen rendkívüli emberrel van itt dolgunk.

Tíz év alatt hat albumot tett le elénk Ihsahn, és úgy veszem észre, a táborban mindenki megtalálja a maga kis kedvencét ebből a csomagból. Nálam ez utóbbi továbbra is az Eremita marad, de az Arktis. ott van közvetlenül mögötte, annyira közel, hogy a különbséget pontszámban nem is akarom kifejezni. Két prémium kategóriás alkotás esetében nem is illik ilyet tenni.