Shock!

A jelenlegi, elképesztően sűrű koncertszezonban különösen merész húzásnak tűnt, de teljes sikert aratott Jørgen Munkeby társulatának azon ötlete, hogy az őszi Shining-turnét egészen hazánkig elhozzák. A sikersztoriban nyilván nem elhanyagolható része van a jazzbolond skandinávok kultuszának, hírhedten remek koncertteljesítményének, no meg persze a pár héttel ezelőtt napvilágot látott friss albumon elővezetett felső kategóriás közönségetetésnek is. A csillagok szerencsés együttállása ezúttal meglepően sok embert fordított az A38 hajó irányába, akik ezen az estén nem is szenvedhettek hiányt egyetlen remélt összetevőben sem. A főfogásnak azonban illő módon meg is kellett még ágyazni.

Az oslói Jack Dalton mindjárt annak adta remek példázatát, hogy miért is nem látogatja a markáns többség az előzenekarok fellépéseit. Az extra korai kezdés (gyakorlatban negyed nyolctól volt az ötös a színpadon) persze csak tovább nehezítette az amúgy sem egyszerű dolgukat, így szinte üresen kongó teremben abszolválták a számukra kijelölt félórát. Láthatóan a húszas éveik legelején járó kölykök értették legkevésbé, hogy mit is keresnek, és mire számíthatnak ezen a turnén, a reflektorfényben feszengve a teljes kommunikációjuk kimerült abban, hogy mindenkit biztosítottak róla: nemsokára következik a főzenekar. A fiatal társulatnak ma még legfeljebb a tehetségkutatók és a kisebb klubkoncertek környékén teremhet babér, pályájuk e szakaszában természetszerűleg meglehetősen arctalan tucatcore muzsikájuk pedig még passzolt is a honfitársak elé. Belejöttek azért a végére, de szerintem egyként könnyebbült meg zenész és hallgatósága is, amikor ezt a hatalmas kabátot végre ledobhatták magukról.

A Caligula's Horse státusza „különleges vendég" volt ezen az összejövetelen, és a közönség nem túlságosan lázasan feltámadó érdeklődése mellett a csapat tökéletesen meg is felelt ennek a kitételnek. A kvintett tagjai ránézésre akár Daltonék idősebb testvérei is lehettek volna, az összecsengések ideje egyéb tekintetben viszont igen hamar lejárt. Az ausztrálok (!) első európai turnéjukat bonyolítják ezekben a napokban, és szerintem a kontinens jó pár országában hagynak majd igen kellemes emléket maguk után. Teszik mindezt úgy, hogy a norvégok által kijelölt csapásiránytól egészen távol tevékenykednek, a brisbane-i Lovasokból sugárzó ihletettség azonban itt is elég volt hozzá, hogy a közönség vállára vegye a csapatot.

Annak ellenére is öröm volt őket nézni a színpadon, hogy otthon nemigen jutna eszembe ebben a zsánerben tallózni, ekként nem is igazán érzem hivatottnak magam a teljesítményüket értékelni. Ők maguk és az általuk művelt stílus (?) is zavarba ejtően skatulyázhatatlan elegye a mezítlábas örömzenének és a maximális odafigyelést igénylő matekos fordulatoknak, ahol az énekes egészen lágy orgánuma ad az egésznek egy jellegzetesen „progmetalos" köntöst. A srácok emellett láthatóan igazi úriemberek is, akik a nekik rendelt szűk óra végén olyan hangulatot hagytak maguk után, amire már bátran fel lehetett építeni ezt az estét.

A Shiningnak viszont aligha volt szüksége arra, hogy a színpad előtt tömörülők közül bárkit meggyőzzön, a közönség az első perctől teljes mértékben vevő volt arra az őrületre, amit Munkebyék itt elszabadítottak. Nem kétlem, hogy az alakításuk tavasszal, Devin Townsend bandája előtt is hasonlóan meggyőző lehetett, most mégis egyértelműen róluk és értük szólt minden, ők pedig nem fukarkodtak a show-val. Ha engem kérdezel, a gitáros/szaxofonos főnöknél – kedvenc könyves fordulatommal élve – nem csupán néhány kerék, de egy egész abroncsgyár gurult szanaszét, ennek ellenére minden, aminek e helyen tanúi lehettünk, megfontolt és hosszan tartó építkezés eredménye. A kásás hangzás talán még magasabb fokozatra is állította a bolondokháza zakatoló motorját, és így egy kompakt, remekül felépített, bő hetvenperces szettben ünnepeltethette magát a Shining kakofóniája.

Roppant tudatos elmére vallott a setlist felépítése is, hiszen a tizenkét tételes előadás pontosan fele részben szólt az új album bemutatásáról (vagyis egy kivétellel minden dalt eljátszottak róla), a korábbi két lemez pedig három-három tétellel képviseltette magát – ennél régebbre, a freejazz-időkig természetesen nem nyúltak vissza. Annak ellenére, hogy a frontembernek gyakorlatilag folyamatosan feladata volt a színpadon, és két hangszere mellett a vokálban sem volt támasza, az első perctől fogva face-to-face kommunikációt folytatott a rajongókkal, és kis túlzással egyedül betöltötte a komplett színpadot. Amikor aztán igazán elszabadultak az elemek, a ránézésre enyhén morcosnak tűnő másodgitárost már a tömegben láthattuk cikázni (persze hangszerrel a nyakában), végül pedig Munkeby is körbehordoztatta magát táborának tenyerén (közben szintén megállás nélkül tolva a riffeket). A tökéletesen megkomponált fényorgia már tényleg csak a hab volt a tortán, ami a végletekig forralta a teremben szinte folyékonyan tapintható adrenalint.

Bár miután a hajó deszkáiról leléptem, nem voltam kevésbé szkeptikus a Shining által vitt irányvonallal kapcsolatban, mint érkezésemkor, mégis feltett kézzel kell elismernem, hogy a norvégok minden várakozást beteljesítettek. Az év egyik legintenzívebb éjszakája volt ez, és e tekintetben aligha nyitható vita.

Fotók: Bregó Krisztián