Shock!

Blackjazz. Na, álljunk meg egy szóra. Joey DeMaio mellett a pózerek teremből való kiűzésének második leghatásosabb tömegpusztító fegyvere talán éppen a norvég Shining imént említett, stílusdefiniáló albuma lehetne 2010-ből. Az a lemez tökéletesen új irányt adott az Ihsahn mellől is ismerős szaxofonista, Jørgen Munkeby (itt gitáros/énekes is) akkor már bő évtizede létező zenekarának, amely a súlyos ipari metal és a könnyűzenétől eredendően idegen jazzes/avantgarde hatások keverésével tényleg új színt tudott hozni a nagyon is jól ismert „extrém" palettára. A folytatás, a tavalyelőtt ránk szabadított One One One azonban meglehetősen egyértelmű állásfoglalásnak volt tekinthető abból a szempontból, hogy a bespeedezett jazzkonzis srácok mind többek számára kívánják élhetővé tenni kedvenc játszóterüket.

Az új korszak harmadik albuma tehát nem is próbál a beavatottak muzsikájaként tetszelegni, az első hangoktól kezdve egyértelmű, hogy ha valaki, hát Munkeby kezét manapság John Coltrane helyett inkább Al Jourgensen fogja. Az International Blackjazz Society kifejezés innentől kedve pedig nagyjából annyira vehető komolyan, mintha őfelsége, Rob Zombie használná, ami szintén nem egy téves párhuzam az itt hallható témák kapcsán. Szóval valami alapvetően megváltozott itt, mindenesetre oktalanság lenne azzal vádolni a jelenkori Shiningot, hogy nem rendelkeznek egészen egzakt módon kitalált világgal, amelyhez ráadásul egy roppant hatásos vizuális körítést is sikerült most összekalapálni. Ennek részeként a „lemezbemutatóra" mindjárt egy egészen valószínűtlen színpadon került sor, ahogy azt a Last Day klipjében meg is örökítették. Más kérdés, hogy a lélegzetelállító (ámbár kissé amatőr módon kivitelezett) képsorok láttán a háttérben ismét a BLÖFF szót véltem felvillanni, csupa nagybetűvel.

Munkeby kísérő zenészeinek körében persze újra láthatunk friss igazolásokat (többek között a Leprousból érkezett Tobias Ørnes Andersen überdobost), akiknek indokolt jelenlétét ismét nem a lemezes teljesítményük alapján fogjuk tudni jól megítélni, a producerként is közreműködő főnök egyik kedvenc szórakozása ugyanis a hangszerek természetes megszólalásának nyom nélküli kiirtása, és egy minden ízében egységes, steril sound létrehozása, ahogy ez esetben is. Különlegességnek megteszi, ha általános rémületünkre Munkeby olykor a nyakába akasztja a szaxofont, vagy ha műkedvelő pedofil bűnözőre hajazó orgánumával a fejünkbe költözteti minimáldallamait. Ez utóbbit pedig kétségtelenül meg is teszi, hiszen a már emlegetett Last Day mellett még jópár tőrőlmetszett Shining-sláger sorakozik itt – más kérdés, hogy én sokkal inkább a fenyegető „lassúsággal", sántítva közelítő, sorozatgyilkos epikával átitatott House Of Controlhoz hasonló tételek miatt hallgatom ma is a Shiningot.

A szórakoztatás e minőségi formája se kifinomultnak, se könnyednek nem nevezhető, amikor azonban minden külső körülmény adott hozzá, ez a 38 perc tökéletesen ki tud kapcsolni. Ha engem kérdezel, profin blöffölni és szórakoztatni is tudni kell, márpedig e norvég társulat tagjai mindkét téren rendkívül kifinomult képességeket mutatnak fel. Ki tudja, kedvező csillagállás mellett az International Blackjazz Society audiovizuális csomagja még az áttörést is elhozhatja a bolond skandinávoknak.

A Shining november 6-án az A38 Hajón koncertezik. További részletek itt.