Shock!

Bár mindössze három éve és pár hónapja történik a Dolog, és csak idén már volt szerencsém két alkalommal is a színpadon látni a Thy Catafalque-ot, az ősz végére egyre erősebb lett bennem a hiányérzet Kátai Tamásék ügyében. Ott volt a Magyar Zene Háza februárban, aztán a turnényitó bécsi koncert, mégis úgy voltam vele, hogy egyrészt ezek már nagyon régen voltak (aztán rájövök, hogy valójában nem is voltak olyan régen), másrészt a zenekart igazán elemében pont egy éve, az A38-on láttam utoljára. Értem ezalatt azt az audiovizuális kombinációt, amivel az akváriumos bulik, vagy ha úgy akarjuk, a Mezolit óta a küzdőtér padlójához szögez a csapat, és ami afféle alapértelmezéssé is vált náluk időközben. Szóval, el tudom fogadni, ha egyesek szemében túlreprezentált itt a banda, én NAGYON vártam már ezt a késő novemberi hétvégét, és a jegyeladások ütemét tekintve kimondottan sokakkal osztoztam ebben.

A két teltházas nap programjához előzetesen azt a kisokost kaptuk, hogy a TC mindkétszer ugyanazt a programot nyomja majd (főszerepben a Rengeteg lemezzel), az A38-hoz képest új megközelítést hozva az újabb duplázásra, a két nap előzenekarai azonban mások lesznek. Nem tagadom, igyekszem röviden „megúszni" a tényleges bemelegítő zenekarok kitárgyalását, hiszen már papíron látszott, hogy egyikük sem nekem zenél majd. Ismert, hogy Tamás és társai nem szimpla logisztikai és/vagy kiadói okoskodás mentén választanak partnereket erre a pozícióra, és mindkét nap különleges, jó okkal beválogatott előadókat kaptunk. A Saor „kaledóniai metálja" tulajdonképpen egyetlen ember, Andy Marshall projektje, élőben rendes zenekari felállássá kiegészülve. Kiállásra (és szőrmentén a zenéjükben is) a Winterfyllethet idézték számomra, már amennyiben a kirívó külsőségek teljes hanyagolását és azt értjük ez alatt, hogy semmilyen különösebb érzelmet nem tudtak kiváltani belőlem, sem pár éve a manchesteriek, sem most a skótok.

Tompán, erőtlenül is szóltak, viszont jó hangosan, és mivel a pénteki napon csak ők szerepeltek a TC előtt, bőséggel kaptak műsoridőt, mindösszesen hetven (!) percet zenélhettek, amelybe nyilván sok mindent bele tudtak pakolni az eddig megjelent öt, plusz a jövő februárban érkező friss anyagukról. Mert bizony itt már az új lemezről is szaporán játszottak hooooosszú, kifejtős darabokat, úgy fest, náluk tíz perc időtávban kapnak értelmet a nóták. A fekete pólókba öltözött urak között üde színfolt (lehetett volna) a fúvósokért és némi női énekért is felelős Ella Zlotos (Ephemeral), de sajnos őt alig lehetett hallani a hangzavarban. Az alkalmi tapsok alapján a közönségüket azért megtalálták, és még ha engem untattak is, rendben kiszolgáltak sokakat. A szombati parti bemelegítői, a Shum és a Quetzal Tirado alkalmi (?) koprodukcióját rövidebbre fogták a Saor műsoránál, cserébe lényegesen nehezebben feldolgozható volt. Két egyszemélyes műhely összeállásáról volt szó, a Shum mögött álló Varsás Gábor rendezésében, a kulcsszó pedig a drone és a noise, illetve a kísérleti, ezúttal szaxofonnal kísért metál. Esküszöm, végighallgattam az egészet, de már ott és akkor sem tudtam konstruktív véleményt alkotni a hallottakról, és most sem tudok. Akkor meg inkább nem is kezdek bele.

Gáborék talán még sosem léptek fel ekkora közönség előtt, és anélkül, hogy meg akarnám sérteni őket, ez a tény annak az egyenes következménye, ami egészen rövid átszerelés után a színpadon történt. Egészen pontosan a Gire, Kátai Tamás egykori zenekara történt odafent, amire 2007 óta nem volt példa, még ha a tavalyelőtti Fekete Zajon Tamás és Kónya Zoltán játszottak is némi Gire-t az Ahriman vendégeiként. Tamás előzetesen azt ígérte, ott veszik majd fel a fonalat, ahol annak idején elejtették, „eljátszunk majd pár dalt, mintha mi sem történt volna", és valóban így is lett. A hősidőkben én sajnos nem láttam élőben a zenekart, ezért számomra ez a negyven perc valódi ősbemutatóval szolgált, már csak azért is, mert a főszereplők tényleg nem változtattak semmit a kiálláson. Oké, a hajak változtak, de a vehemencia maradt, a legendásan intenzív túrásban ezúttal is Tamás járt az élen a halhatatlan Korg szinti mögött, Zolcsi a maga tekintélyt parancsoló módján frontemberkedett, Hermann Balázs pedig a széttorzított basszusgitárjával és egész estés grimaszaival maradt eltéveszthetetlen. Az egész roppant vidám volt, ha engem kérdezel.

Tényleg nem történt más/több, a már a 2000-es évek elején is kitüntetett underground figyelmet élvező, majd kultstátuszba lépő banda jött, látott és zenélt. Azért nem teszem a sor végére azt, hogy nyertek, mert ez voltaképpen a koncertkezdés pillanatában, azonnal megtörtént, TC-szintű forrósággal izzott már ekkor a Dürer faltól falig megtelt nagytermében a levegő, a Gire pedig nem okozott csalódást. A hangzást a terem legelején én szintitúltengésesnek éreztem, de nem volt zavaró a dolog, Tamás vetődéseit pedig nyilván a lehető legközelebbről illett figyelni. Végszóra Lédeczy Lambert is megjelent a színen, és akkor már nyilvánvaló volt, hogy az Aranyhajnallal fognak elköszönni, előtte pedig ezt a dalsort tette elénk a trió. Többek között Lambert is sokat dolgozott azon, hogy minél ünnepibb legyen ez a jelen alkalom, és sikerült is azzá tenni, abból ítélve pedig, hogy a koncert előtt Azerbajdzsánból érkező Gire-rajongókról is hallottam, sokak számára egy álom valósult meg ezzel a fellépéssel. Örülök, hogy Tamásék nem lebegtetnek a folytatást illetően, ami valószínűleg nem lesz, ezt a koncertet ellenben képben és hangban is rögzítették, szóval örök emlék lehet majd azoknak is, akik ezúttal a falakon kívül maradtak.

A Thy Catafalque pedig adott két újabb katartikus koncertet, minden túlzás nélkül mondom ezt (pedig velük kapcsolatban rég túl vagyok az objektivitáson), kétszer száz percben, egy akár avantgárdnak is mondható, de mindenképpen különös setlist mentén. A programot ezúttal nem gondolták túl, talán úgy lehettek vele, hogy a best of körök már sokszor megénekeltettek, most lássunk ebben is valami mást. Na szóval, elhangzott a teljes Rengeteg, ahogy van, ától zéig, majd a maradék műsoridőt a koncert előtt egy héttel megjelent új lemez dalaival töltötték ki. Mondhatjuk, hogy meglepő húzás volt ez, afféle finom Kátai-trollkodást is érzek benne, és ki-vagyok-én-ahhoz alapon nem is magukkal a dalokkal, csupán a koncepcióval szállnék „vitába". Az azóta is tartó Season Of Mist-kapcsolatot meghozó Rengeteg kétségtelenül a TC-diszkográfia egyik örök favoritja, viszont egy roppant masszív, hosszú lemez, amelyet egyben megemészteni nem a legkönnyebb feladat. A százperces műsorból egy teljes órát áldoztak erre a blokkra a zenészek, vagyis mondhatjuk, hogy az előétel és a főfogás is (a) Rengeteg volt, A gyönyörű álmok... pedig afféle desszertként funkcionáltak.

Tamásék perfekcionizmusát ismerve azt vártam, hogy tökéletesen ugyanazt kapjuk majd mindkét este, de mégsem így alakult. Bár szombaton ugye ott volt a Gire és a felvétel adta extra izgalom, ez a nap szinte döccenő nélkül ment le, ami a péntekre azért messze nem volt igaz. Az első napon a sound is reszelősebb volt, pár esetben tűnt fel bizonytalanság, aztán a Holdkompba még ugyan belevágott a brigád, de valami technikai gikszer következtében ellehetetlenült a dolog, és annyiban hagyták. Dudás Gábor énekes a Piros kocsi... második felében bakizott egy méretesebbet, de ezt és minden mást is profi módon kezelték. Én pedig éppen ezekre a spontán, emberi reakciókra figyelek, nem pedig égre vetett tekintettel átkozom a felelősöket, hogy EZT kapom a pénzemért. Még mindig leírhatatlan öröm ezt a társaságot zenélni látni, tudván, hogy nem csupán zenésztársakról, hanem baráti társaságról van szó, akik a színpadon és azon kívül is odafigyelnek egymásra. A konklúzió az, hogy szombatra még ezek a kisebb zökkenők is kisimultak, a szaunaisztikus, a Dürerben extrán klausztrofób hatású telt ház ellenére is csupa mosolygó embert lehetett látni, igen, olyan igazi, gondokat az ajtón kívül hagyó, ünnepi este volt.

Aki a koncert felvezetéseképpen egy újabb minőségi Kátai-playlistre várt, az ezúttal a 12 hónap az erdőn című természetfilm-sorozat téli epizódjának narrációját kapta a felkészülés mellé, és ezen ugyanúgy mosolyogtunk, mint amikor a koncert közepén egy látszólag random arc felsétált a színpadra, és sörrel kínálta az aktuális dalba belefeledkezett zenészeket. A „nagy" koncertek szokásjogán ez a száz perc is hozott olyan pillanatokat, amelyek garantáltan nem (vagy nem mostanában) fognak megismétlődni élőben, az például meglepne, ha a Vashegyek mind a tizennégy perce elhangzana legközelebb is a színpadon, pedig hát tizennégy perces csúcspont volt ez nálam, a nem túlbonyolított, de remek vetítések egyik legjobbjával megtámogatva. Itt debütált élőben ezen kívül Az eső, az eső, az eső és a Tar gallyak végül is a Rengetegről, illetve az új albumról a már említett Piros kocsi, fekete éj, a klipesített Mindenevő, a Vasgyár (Gire Zolcsival a mikrofonnál) és a mindennél aktuálisabb Ködkirály. És a végén újra volt Fehérvasárnap, és ez nagyon jó, ment nagyon kell ez a visszafogottan emelkedett elcsöndesedés mindennek a végén.

És muszáj megdicsérni mindenkit külön is, a mindig szürreálisan kedves és profi lányokat, Dudás Ivettet és Horváth Martinát, a bárhol bevethető, főnyeremény kaliberű Bokodi Bálintot, aki újabb arcát felvillantva a hegedűjét is elhozta, a bájosságban utolérhetetlen csellós, Bos Mici társaságában kész vonós szekciót alkottak. Dudás Gábor is teljes értékű frontemberré vált, hatalmasakat énekelt, habitusában pont a forgószélként arató Bálint ellentéte, és ez pont ettől jó. Szenti Árpád, az élő dobgép, döbbenetesen precíz és a HD-t is kezeli, nyilván a jövőből küldték vissza, Varga Krisztián és Vigh Zoltán gitárosok pedig roppant alázattal, ha kell, dolgoztak a nagy cél érdekében, ha pedig az kellett, szolidan villogtak is, és szokás szerint olyan masszívan küldték, mint Árpi a dobok mögött. Tamás pedig, a basszusgitáros, az arc, a legenda, még mindig a világ legszerényebb rocksztárja, és ahogy a rocksztárok esetében lenni szokott, már csak őt figyelni is élmény volt. Apám, bitang jó kis esték voltak ezek.