Shock!

A mindenkori Shining kritikák legelső, obligát megállapítása, hogy tisztázzuk: ez itt nem a Niklas Kvarforth vezette mizantrópia-király svéd csapat újabb szerenádja, hanem a norvég blackjazzerek aktuális hangrobbanása. Úgy. Három éve a felemlegetett, legutóbbi albumukkal ez a különös formáció túlzás nélkül újradefiniálta saját hangzását, és a lemez címével is fémjelzett műfaj(?) pionírjává vált. A zenekar nyugodt szívvel tekinthető a szaxofonos/gitáros/énekes Jørgen Munkeby szólóprojektjének, rajta kívül az alapítás óta eltelt közel másfél évtizedben csupán a dobos Torstein Lofthus volt képes bevenni az összes, lehetetlennek tűnő muzikális hajtűkanyart. Aki hallotta például a tavalyi Ihsahn szólólemezt, máris lehet egy képe az Emperor hajdani dalszerző-zsenijét rendszeresen kisegítő Munkeby zeneszerkesztési elképzeléseiről. A Shining jelen munkája is ezeket a törekvéseket látszik alátámasztani, egy újabb nézőpontból.

Anno nagyon tudtam tisztelni például, ahogy a honfitárs, vintage progger Motorpsycho hatására a rockzene felé fordult brigád – együttműködésben az Enslaveddel – meg tudta újítani a fő konkvisztádor King Crimson 21st Century Schizoid Man című alapvetését. Ízléseken és persze pofonokon túl ekkor végleg nyilvánvalóvá vált minden nyitott elméjű zenehallgató számára, hogy itt valami igazán friss megközelítés nyer teret, mely egyesíti magában a fúziós jazz, a post-rock és a klasszikus zene erényeit, no és persze a különféle mentális torzulások „hasznosítható" hozadékait. Munkebyék azóta jócskán bekeményítettek, ma leginkább egy djentben megforgatott Rob Zombie-nak tűnnek, kevesebb humorérzékkel, de lényegesen több speedet elfogyasztva. A lényegre törekvés jegyében elkeresztelt új albumot hallgatva kevésbé gyakran jön már az a bizonyos gyomorszorító érzés, amikor a főnök a szaxofonhoz nyúl. Igazi Shining-esszenciát hallunk, négy perc körüli szerzeményeket, csaknem hagyományosnak mondható dalszerkezeteket: kontrollált káoszt, a klasszikussal élve. A többség – magamat is ide sorolva – számára ez még mindig túl sok, a keménymag számára azonban borítékolhatóan most kezdi majd elveszteni érdekességét a skandináv kvintett.

Pórázra fogták az őrületet a norvégok ezúttal, emészthető adagokban mérik a bizarr disznótorost. A kifilézett, csinosra csomagolt koncepció ellenére mégsem múlik az az érzésem őket hallgatva, hogy a 74-es troli már a Dohány utcánál elgázolt, egyre vonszol magával, és megállni majd csak fél óra múlva, a Csáktornya parknál fog. A lemez játékideje ideális, a szüntelen hangtámadás azonban egyszerűen gúzsba köti az idegvégződéseimet, az alkotást egyben lenyelve főleg a káreseményekre emlékszem. A hajdan volt, akusztikus jazzben utazó konzervatóriumi brigád képéhez képest radikális változás, az őket nyomon követők számára azért régen nem újdonság, hogy a hangszerek megszólalása nyomokban sem emlékeztet már azok természetes hangzására, és tulajdonképpen csak az elkövetők előélete ismeretében hiszem el, hogy az áramkörökbe vezettetés előtt hús-vér emberek rögzítették ezeket a témákat. Jelentősége ennek persze legfeljebb a koncerteken lehet, műanyagba préselve az összhatás a lényeg, és a Shining éppen ezen a területen folytat most permanens hadjáratokat. A csatába pedig koncertképes, széles körben értelmezhető, olykor már össznépi bemozdulásra is alkalmas dalokkal indul.

Nyitottan, mégis óvatosan illik közelíteni ehhez az erősen hallucinogén anyaghoz. Pontszámom az előzményekhez viszonyít, nem tagadva egy percig sem, hogy a cucc ezúttal brutálisan addiktív.