Vérfagyasztóan egyszerű a megfejtés az év talán leghülyébb zenekarnevére: az anagramma a Dødheimsgard (lustáknak DHG) betűiből lett kikeverve, és hogy a dolog ne legyen jó erkölcsbe ütköző, személyesen a DHG-főnök Yusaf „Vicotnik" Parvez (itt Mr. Vicxit Baba Maharaja) követte azt el. Akár szólóprojektnek is hívhatnánk a sztorit, ha nem lenne maga a DHG is az egy ideje, ahol Vicotnik tetszés szerint önmegvalósíthat. Jogos a kérdés, hogy mi indokolja akkor a Doedsmaghird létét, a kérdésre adott válasz viszont aligha tekinthető kielégítőnek. Rögzítsük mindenekelőtt, hogy Vicotnik nem teljesen egyedül vesz részt ebben a fura kísérletben, partnere egy másik multiinstrumentalista, a francia Camille Giraudeau (itt Ms. Longue Vie Imminent Doom), aki egyben a DHG legújabb igazolása a szólógitárosi posztra, tehát nyilván szintén nem egyszerű arc. Ők ketten mindössze tavaly jöttek össze, és idén ősszel már az első teljes értékű LP-t is leszállították.
A Doedsmaghirddel Vicotnik negyed évszázadot ugrik vissza az időben, nem kevesebbet vállalva, mint hogy a DHG közmegegyezéses „klasszikusai", a Satanic Art EP és a 666 International közé pozicionálja a friss muzsikát. Valahogy úgy szól a sorvezető, hogy míg a Dødheimsgard új utakat keres, és előrefelé tekint, addig a Doedsmaghird élvezettel dagonyázik a múlt pocsolyájában. Minderre pedig a black metalos törzsközönség zömének illik felkapnia a fejét, már ha a DHG-t egyáltalán besorolhatjuk black metalnak, ahogy ez már huszonöt évvel ezelőtt sem volt teljesen egyértelmű. Az ezredforduló táján számos maradandó alkotást szültek (főleg) norvég földön a kiútkeresési küzdelmek, gondolhatunk itt a Satyricon Rebel Extravaganzájára vagy az Ulver Themes From William Blake's The Marriage Of Heaven And Helljére, amelyek egyikének sem voltak konkrét előzményei a színtéren. Ismert, hogy végül a Satyricon és az Ulver is máshol találta meg a komfortzónáját, mint amit ezek a lemezek mutattak belőlük, a DHG és Vicotnik ellenben ma is beszámíthatatlan, öntörvényű fenevad.
A 666 International ettől és bármitől függetlenül ott van a tágabb értelemben vett black/avantgarde metal klasszikusai között, ebben a tényben azonban vaskosan részes az időzítés is, és ez az, ami miatt a Doedsmaghird különösen nagyot vállal. Mármint annak explicit kijelentésével, hogy általa a 666-korszak idéztetik meg, hiszen ami huszonöt évvel újszerűnek és megdöbbentőnek hatott, az ma már szentimentális nosztalgia tárgya. Nevezzük inkább tisztelgésnek az Omniverse Consciousnesst, abból a fajtából, amely a korabeli hangulatot, hozzáállást kívánja felmelegíteni, nem pedig konkrét témákat. Ráadásul a szövegi koncepció, amelyre a cím is utal, összekapcsolja ezt az albumot a DHG tavalyi remekművével, a Black Medium Currenttel, amennyiben egyfajta tükörképekről beszélhetünk, ugyanazon univerzum ellentétes peremvidékeiről. Ez a kapcsolat egyébként meglehetősen konkrét, elég ha csak a dalcímeket megnézzük. Mindez máris kellemesen bonyolulttá teszi a dolgokat, és hát maga a zene sem könnyebben kibogozható.
Miért is lenne az? A 666 International még ma is hidegzuhanyként hathat a felkészületlenekre, az Omniverse Consciousness pedig az ottani őrületet keveri a modern kori DHG világával. Nem olyan se istent, se embert nem ismerő szörnyeteg, mint az A Umbra Omega, nem is olyan epikus, tért ölelő, mint a Black Medium Current, de mindkettő felismerhető benne, ahogy a mára jórészt elfeledett ipari gépezet, a Supervillain Outcast világa is. Olyan szinten eltéveszthetetlen DHG a zene, hogy minden gond nélkül kijöhetett volna az „anyazenekar" neve alatt is, már csak azért is, hiszen a műhely újabban szinte csak évtizedenként jelentkezik valami újdonsággal. Tekintsük tehát az Omniverse Consciousnesst afféle kiegészítésként a Black Medium Currenthez, manapság úgyis divatos a megjelenést követően „expanded edition" kiadásokkal előrukkolni. Aktuális koncertjein a Dødheimsgard játszik is feldolgozásokat a Doedsmaghirdtől, szóval máris teljes a zűrzavar, pontosan úgy, ahogy azt Vicotnik szereti.
Elképesztő belegondolni, de a DHG is harmincéves lett idén, és ha fűz bármilyen kellemes/kellemetlen emlék a csapathoz az elmúlt évtizedekből, akkor nyugodtan fülelj bele az Omniverse Consciousnessbe, mert otthonos lesz, amit hallani fogsz. Ha viszont semmit sem mond a zenekar neve, akkor menekülj, az ég szerelmére!
