Shock!

Sokakkal együtt engem is felkészületlenül ért a Dødheimsgard (avagy egyszerűen DHG) körüli, háborítatlannak tetsző csendet megtörő A Umbra Omega szónikus rohama nyolc évvel ezelőtt. Nem kell különösebben bizonygatnom, hogy mennyivel több volt az az album egyszeri felkiáltásnál, amelynek hatására az ezredforduló környékén kihozott Satanic Art EP és 666 International lemez idején a táborhoz csatlakozott hívek újfent vallásosnak tetsző áhítatba ringathatták magukat. Ami az emlegetett két kiadvány előtt és után történt a banda tájékán, az egy más vizeken kalandozó társulatot mutatott, az A Umbra Omega kapcsán ellenben újra elfogytak a felemlegethető zenei párhuzamok és skatulyák. Mindennek egyfajta megkoronázása volt számomra, hogy utóbb végre élőben is láthattam a legendás arcokat. Amikor pedig híre jött, hogy a sokadik nagyobb szünetet követően idén új album érkezik, olyasmit éreztem, amit a DHG kapcsán talán még sosem: elvárásokat.

Bár zenekarról beszélünk, és a DHG-produkcióknak mindig is hangsúlyos részét képezték a nagyszerű zenészi teljesítmények, a ritkás életjeleket alapvetően az magyarázza, hogy ez a banda csak akkor aktivizálja magát, amikor ahhoz az alapító/gitáros/énekes/billentyűs/dalszerző Yusaf „Vicotnik" Parveznek kedve szottyan. Utóbbi aktuálisan annyi, önmagában is teljes embert kívánó projektben tevékenykedik éppen, hogy valahol kész csoda, hogy mindeközben a Black Medium Current anyaga is összeállhatott. Ráadásul míg a nemrég debütált Dold Vorde Ens Navn esetében „csak" énekes/szövegíróként szolgál, a kihűlt hamvaiból szintén mostanában előkapart, minimum legendásnak minősíthető Ved Buens Endében főként gitárosként működik, a DHG-nél a komplett produkció tető alá hozataláért ő felel. Ha nem is axlrose-i léptékben, de Vicotnikra is igaz, hogy nagyon lassan, a megcélzott dimenziókat a lehető legjobban közelítő időpillanatban engedi csak szabadjára az újszülöttet.

A koncertezés hozott némi letisztulást a tagságot illetően, és az új lemezen elvileg ugyanazt a négyest hallhatjuk zenélni, akik anno a Dürerben is elénk léptek DHG néven. Ez azt is jelenti, hogy Vicotnik ezúttal az énekesi feladatokat is teljes körűen magára vállalta, maga mellé egy viszonylag ismeretlennek tekinthető szólógitárost, Tommy Thunberget választotta, Lars-Emil Måløy és Øyvind Myrvoll ritmusszekciójánál jobbat pedig nem is kívánhatna. A legszebb dimmus címadási hagyományokat felelevenítő címmel ékeskedő Black Medium Current abban az értelemben minimális meglepetést sem hoz, hogy újfent nagyon nehezen elmesélhető mindaz, ami ebben a hetven percben megtörténik. Ne számítsunk azért olyan, idegsejtjeinket egyetlen lendülettel elgázoló támadásokra, mint az A Umbra Omegánál, az új anyag más utakon lopakodik közel hozzánk. Felbukkan (naná) a black metal, ahogy a progrock-elődök hatásai, elektronikus alapú tobzódások és zongorás átvezetések is megtalálják a maguk helyét, a Nagy Utazás megfelelő pillanataiban. A végeredmény mindez egyszerre, és persze egyik sem.

A DHG nem vállalkozik többre, mint hogy az avantgárd definiálhatatlanságát definiálja, ennek bizonyságául pedig elsőként az Et smelter című opuszt prezentálja bő tíz percben. Semmi, de tényleg egyáltalán semmi mellbevágóan újszerű nem történik ennyi idő alatt, helyette néhány szellős, akár relaxációsnak is nevezhető téma kibontását halljuk a lemezre egészében is jellemző ráérős tálalásban. Ha olykor arcul is csapnak az üvöltő szelek, annál nyugtalanítóbbnak érzed majd az azt követő, szinte háborítatlan szélcsendet. Fejcsóválásra ingerlően dallamos, fogyasztható, feldolgozható minden perce, egyben meg is magyarázza, hogy a zenekar előzetesen miért nem ezzel a tétellel kínálta a lemezt. Zavart esetleg azért érzel tarkótájékon, mert már el is csavarták a fejed. Valahol pedig már ebben benne van, hogy a DHG egy közel három évtizedes múlttal bíró csapat, egészséges mértékű szentimentalizmussal, amely eszköztárának magabiztos birtokosaként már nyugodtan lehet akár minimalista is. Ennél több segítséget a többi dalhoz sem adhatok, mert már ezt is megbántam.

Olyasmi, hatásokat és víziókat egybeforrasztó, a tempók teljes spektrumát átfogó, szabad zenélés folyik a Black Medium Currenten, amelyről tíz évvel ezelőtt azt mondtam volna, hogy az Enslaved jelenkori kiadványain fogok majd megtalálni. Grutle Kjellsonékkal aztán időközben elvesztettük egymást, Vicotnik viszont nem volt rest rám köszönni a következő sikátorban. Az album egzisztencialista szövegi koncepciójának feldolgozása még előttem áll, várhatóan hasonlóan rétegzett és sötét munkáról van szó, mint amilyen maga a zene is, de ez aligha ér meglepetésként bárkit, aki DHG-re adja a fejét. Az annál inkább, hogy a produkció ezúttal nem próbálja szétfeszíteni a koponyádat, minden összetevőt a sejtett helyen találsz, szóval időd és tered is van rácsodálkozni, hogy milyen mélyre is vezethet egy ilyen kirándulás. Bátran merem ajánlani azoknak is, akiknek az A Umbra Omega bármilyen értelemben sok volt, és persze azoknak is, akiknek az sem volt elég.

A megjelenése óta folyamatosan hallgatom az új lemezt, és bár valójában még nem érett meg bennem a maximális pontszám, biztosan érzem, hogy ez csak idő kérdése. A Black Medium Current ugyanúgy nem szimpla sorlemez, ahogy a La Masquerade Infernale és a Quintessence sem volt az. Ilyen minőségű munkát a zenekarok jellemzően csak egyszer adnak ki a pályafutásuk során, és legfeljebb annyit remélek, hogy a DHG lesz, aki kivételként erősíti majd ezt a szabályt.