Az ezredforduló óta jobbára takaréklángon üzemelő DHG-től jobbára nem reméltem semmit az utóbbi időben, a hosszas vajúdás után legutóbb ránk szabadított Supervillain Outcast sem volt egy tökéletesen kivitelezett állásfoglalás a norvégoktól, az azóta eltelt nyolc évben pedig leginkább csak veszteségek/kellemetlenségek érték őket. Amíg azonban az avantgarde színtér ikonja, Yusaf „Vicotnik" Parvez (ex-Code, Manes, Ved Buens Ende) működésben tartja a banda létfunkcióit, addig esetükben mindig érdemes táplálni a reményt. Bő másfél évtizeddel ezelőtt a Satanic Art EP, de még inkább az azt szorosan követő 666 International album kiadásával ezek az arcok már gyógyíthatatlan sebeket ejtettek elménken, az új anyag pedig számos direkt és áttételes módon pontosan erre az időszakra utal vissza.
Az a tény, hogy Vicotnik mellől az utóbbi években lassacskán elszivárogtak a zenésztársak, csupán jelzésértékű, hiszen képességeit tekintve emberünk egyedül is rögzíthette volna ezt a lemezt – szerencsés dolognak tartom, hogy végül mégsem így döntött. Az A Umbra Omegára rákészülve mindenekelőtt visszahívta a tagságba az eredeti DHG-vokalistát, Aldrahnt (The Deathtrip, Thorns), a dobos poszton pedig megadta az esélyt az évek óta vele dolgozó John Voorennek, hogy végre hanghordozón is letegye névjegyét a bandában. Ennyi többé-kevésbé elegendőnek is bizonyult: a zene és a szövegek tető alá rendezésének oroszlánrésze, valamint a stúdiómunkák eleve Vicotnik fennhatósága alá tartoznak, aki a gitárok kezelése mellett természetesen itt is megvillantja feledhetetlen orgánumát. A végeredmény pedig nem is lehetne ennél váratlanabb.
Eleve rettentő nehéz körülírni az A Umbra Omegát (a cím jelentése kábé: A túláradó sötétség), pontszámommal is csak azt érzékeltethetem, hogy rám milyen hatással bír az anyag. Egyszerűbb talán onnan közelíteni, hogy mi az, ami NEM jellemzi a friss albumot? Egyértelműek száműzettek innen a Supervillain Outcastot alapvetően meghatározó ipari hatások, a komplett anyag pedig úgy lett hosszabb még elődjénél is, hogy sokkal rövidebbnek tűnik. Ne örüljön korán az sem, aki Kvohst kiműveltebb hangjával legutóbb már majdnem megbarátkozott, az Aldrahn-iskola ismét az alig befogadható szélsőségek felé viszi el a vokált, és éppen ez lehet az a pontja a zenének, ami miatt a DHG-t ma is a black metal skatulyába erőszakoljuk bele, holott az új anyag legalább fele részben nem is tartalmaz metalt. Öt dal + intro 67 percben, és ez pontosan olyan nyomasztó, mint amilyennek hangzik.
Szerencsére Vicotnik sosem volt a túlságosan sűrű produkciók híve, ráadásul a szellősen bonyolódó zene megszólalása is kellemesen organikus most, ami meglepő és üdvözlendő ettől a brigádtól. Fényesen tündöklő szerep jut tehát még a basszusgitárnak is, különösen a Lars Emil Måløy által feljátszott két tételben, a The Unlocking és a Blue Moon Duel címmel jegyzettekben. A gyakori tempóváltások ellenére a középtempó, valamint a húros hangszerek dominanciája meghatározó, és a hallottaktól mélységesen lenyűgözve állítom, hogy hagyományos eszközökből rég nem sikerült ennyi mindent kihozni. Ugyanakkor köznapi értelemben vett befogadhatóságot és struktúrákat persze nem érdemes itt keresni, az A Umbra Omega várhatóan egész évre ellátja az érdeklődő és semmi elől el nem zárkózó közönséget feldolgoznivalóval.
Az album klasszikus/kultikus státuszát mindenképpen az eltelt időnek kell majd igazolnia, de számos összevetésben már ma is kiemelkedik a mezőnyből. Nagyszerű idők következnek, ha számomra végül majd nem ez lesz az idei esztendő csúcsalkotása.
Hozzászólások
Nyilván nem olyan zseniális, mint a DHG, de attól még jó.
Hát basszus.
Lement egyben, de azt hittem, hogy a végére az összes neuronom elpusztul. Nagyon jó, borzasztóan összetett és totál beborult anyag, szerintem ez az év nem is elég, hogy teljesen feldolgozzam.