Shock!

Amikor ennek a koncertnek a híre elért, még valamikor tavasszal, hirtelen még csodálkozni is elfelejtettem. Húsz évvel az első, mindeddig egyetlen, általam botor módon kihagyott koncert után, itthoni találkozásunkat rég a lehetetlenségek közé elkönyvelve, a norvég black metallal is jó kapcsolatot ápoló Dødheimsgard érkezésének előszele szabályosan letaglózott, pláne, miután a társfellépők sorában a Bölzer neve is felbukkant. „An efficient success of lost ego and body / Flannel flirtation, a chasm of childish obedience / And I can see you all, for this is without blur". Tipikusan az a koncert volt ez, ami már akkor is jó, ha szar, hiszen álmokat vált valóra, az enyémet legalábbis bizonyosan.

Ilyen felfokozott várakozás mellett leginkább csak lelombozóan hatott rám, hogy szokás szerint maratonira nyúlt a turnéprogram, négy zenekar osztozott a műsoridőn, miközben a stáb és a fellépők egyre kilátástalanabb küzdelmet folytattak a menetrend betartásával. Fél kilenc környékén csatlakoztam a mulatsághoz, így tehát a svájci (mi más?) Matterhornról lemaradtam, a láthatóan stabil itthoni bázissal rendelkező Blaze Of Perdition gyakorlatát viszont már pontozhattam. Nos, a lengyelek nem könnyítették meg a dolgomat, zenéjükben is ugyanazt a csalamádé összhatást idézték, mint kiállásukban. Akad itt mindenféle színű és halálnemű metal, három gitár, és elképesztően komoly tettvágy, amely azonban nem ölt testet számomra is szimpatikus dalokban. Ha nagyon hunyorítok, el tudom ugyan képzeli, amint vállvetve küzd a deszkákon mondjuk a Lake Of Tears és az Immortal, azt ellenben nagyon gyatrán viselem, ha középkategóriás témák kilátástalan dzsungelében veszejtenek el, márpedig a BoP pontosan ebben mesterkedik. Megkockáztatom, hanghordozón mindez talán másként festhet, ez a fellépés azonban nem győzött meg arról, hogy ezt nekem erőltetnem kellene.

A napokban új EP-vel (Lese Majesty) jelentkezett svájci Bölzer szintén sok ismeretlennel dolgozik, különösen a duó (!) szabad szemmel is látható fele, Okoi Thierry Jones gitáros/énekes, aki azon kevesek egyike, akik a 21. században is képesek új megközelítés szerint játszani a (...) metalt. Az A38-as első randevúnk alkalmával jobb híján a blackened sludge kifejezéssel dobálóztam, és mivel azóta sem jutott eszembe jobb, maradjon ez, a skatulyafetisiszták kedvéért. Természetesen nem ebben áll a lényeg, ahogy az is csak pár szaki számára fontos (bár még a magamfajta laikusok számára is roppant látványos), hogy Okoi miként állítja elő a muzsikát tízhúros hangszerével, duplázott húrjaival és két erősítőjével. Az már a beállás közben tetten érthető, hogy roppant tudatosan megszerkesztett produkcióról van szó, egy gitárral és egy dobbal nem is nagyon lehet ez másként, a Bölzer viszont valami olyasmit hoz ki lehetőségeiből és ötleteiből, ami nemhogy egyenértékűvé, de kimagaslóan egyedivé teszi a zenéjüket a színtér többi csapatával összevetve. Valósi vetélytársak híján (ahogy mondjuk a Neurosis vagy a Cult Of Luna esetében is adott) igazából az dönti el a dolgot, hogy képesek-e elmesélni a saját sztorijukat úgy, hogy abból mások is okulhassanak.

Ez a mese pedig olyannyira az összhatásról szól, hogy a setlist összeállításánál is nyugodtan vethettek el mindenfajta konvenciót: 2017-es, 500 példányos splitjükről (C.H.A.O.S.) emeltek át indításként egy nótát, majd a koncert időpontjában még meg sem jelent EP két-két dalával foglalták keretbe az előadást. Ezen kívül nem is maradt túl sok mindenre idő, a sokak számára a Bölzer magnum opusát jelentő Aura EP-t is csupán a C.M.E. képviselte, mert ezt is nyugodtan megteheti ez a két földönkívüli arc. Amikor a zene helytől és forrástól függetlenül olyan páratlan egységben szólal meg, mint náluk, akkor pontosan tudhatod, hogy valami rendkívüli dolgot hallasz. Élőben ezt az élményt hatványozzák a szintén precíz tudatossággal kivitelezett fények, ekkor pedig már végleg messze kerülnek a műfaji korlátok, és olyasmi történik, ami a legritkább esetben: kettesben maradsz a zenével, és az maradéktalanul kitölt. Előzetesen ugyan volt bennem némi kétely, mindez hány embert húz majd be a Dürer középső termébe, de egy korrekt, szerethető, szellős teltház cáfolt rá a kételyeimre, és a jelenlévők közül remélhetőleg jó páran átélhették azt, amit én. A Bölzer nem csupán abban zseniális, ahogy ráhangolódik az isteni frekvenciákra, de számunkra is átélhetővé teszik a szférák zenéjét.

Az A Umbra Omega kritikáját is ezzel a gondolattal indítottam, és a jelen koncert előtt még határozottabban adta magát a kérdés: mit várhatunk a szintén skatulyákon messze kívül alkotó oslói avantgardistáktól, a Dødheimsgardtól? Nagy reményeket tápláló, utóbb sűrű kétségbe esett kollégám, aki az ezt megelőző fellépésről tudósított, alighanem csupán annyit, hogy soha többet ne kerüljenek az útjába ezek a megveszekedett, öntörvényű bolondok. Volt ugyan rá némi esély, hogy én is hasonló gondolatokkal távozom az előadás végeztével, de a kíváncsiság és a kultusz tisztelete elhessegette a fejemből a vészjósló hangokat. Két évtized eltelt már a delejes emlékű 666 International album óta is, megkésett találkozásunk pedig könnyen lehetett annak a próbája is, hogy vajon Yusaf „Vicotnik" Parvezzel vagy velem bántak-e kegyesebben az évek (mert egyébként éppen egyidősek vagyunk). Emberünk amúgy éppen sokadik feltámadását éli, hiszen ugyan a DHG körül néhány alkalmi dolog kivételével nem nagyon történik (szokás szerint) semmi, a Dold Vorde Ens Navn például egy friss sztori, ahol a korai Ulver gitárosával, Håvard Jørgensennel zenél együtt, nemrég pedig az egyik legragyogóbb norvég avantgarde gyöngyszemet, a Ved Buens Endét is előkaparta a földből. (Hála!)

Lendületbe jött hősünk hamar neki is látott a színpad feldíszítésének, amely távolról nézve nemsokára meg is felelt egy autentikusabb török bazárnak, a színpadi öltözékek pedig a bizarr megoldások szinte minden elemét felvonultatták, ahogy az ettől a bandától tulajdonképpen el is várható. Ettől persze még a zenéé kell legyen a főszerep, és Vicotniknak sosem volt könnyű dolga, amikor az éppen aktuális felállásról döntött. Még inkább igaz ez egy ilyen életműösszegző koncert esetében, ahol a gátlástalan korai éveket ugyanazon a szinten fel kell tudni idézni, mint a későbbi korszak megfontoltabb, de nem kevésbé őrülten csapongó dolgait. Az ezen az estén látott Dødheimsgard egy illegális szerekkel még ma is szívesen élő, de alapvetően egy jól megérdemelt, biztos egzisztencia támogatását élvező gentleman képét mutatta, és talán ez volt a legváratlanabb tettük mind közül. Nyolc plusz egy dal hangzott el, igazságos merítéssel a tekervényes életműből, a gitáros/billentyűs/énekes/hangulatfelelős főnök pedig a legjobb értelemben vett őrület kellős közepén is képes volt kikacsintani a smink alól. A Bölzerhez hasonlóan ezt az élményt sem próbálom túlmagyarázni, két évtized mulasztásai és közös szenvedélyünk a korlátok felrúgásában mindenesetre olyan ünneppé tették számomra ezt az estét, ami a következő húsz évben biztosan velem marad.