Shock!

Ugyan nagy nevekkel nem szolgált, mégis már előzetesen egyértelműen az év egyik kiemelkedő black metal-eseményének számított ez az őszi hajós szeánsz, ahol az (elvileg) bemelegítő fellépők is olyasfajta izgalmak ígéretével érkeztek, amely jelentősen képes volt megemelni az underground mélyebb rétegeire is kíváncsi közönség vérnyomását. Az est sztárja vitathatatlanul a Gorgorothban is rendre feltűnő Ørjan „Hoest" Stedjeberg volt, aki végszóra saját teremtményét, a Taake-t is bemutatta nekünk. Számomra, aki valamennyi résztvevővel itt találkozott először élőben, már csak az lehetett a kérdés, hogy képes lesz-e bármelyikük valódi, maradandó élménnyel megkínálni.

A minifesztiválnak is beillő este legelső fellépője a Slegest volt, akik norvég létükre olyan sótlan, szürke előadást produkáltak a rendelkezésükre álló fél órában, hogy komolyan meglepődtem. Nem most kezdték pedig a zajongást, máris túl vannak három sorlemezen, gyakori vendégei a különböző klubturnéknak is, mégis csak annyit tudok elmondani róluk, hogy hallhatóan valahol a Motörhead környékén vették fel a stílus fonalát, és azóta is körülbelül ugyanott tartanak a fejlődésben. Lehet ezt blackened doomnak is hívni éppenséggel, ahogy ők (vagy a kiadójuk) teszi, de ebből aznap este nekem pusztán két-három ásítás és a megkönnyebbülés maradt, amikor távoztak.

Nem kellett sokat várni ezután arra, hogy egy újabb norvég kvartett szerencsés kontrasztot adjon szórakoztatás és színpadi jelenlét tekintetében. A One Tail, One Head hamisítatlan punk üzemmódban rohanta le a színpadot, és a késői Darkthrone favágókhoz méltó szofisztikáltságával adott valódi alaphangot ehhez az összejövetelhez. Aki aznap a Taake kedvéért érkezett, egészen biztosan örömét lelte a trondheimi varacskos disznók által levezényelt ünnepélyben is, amelyhez az énekes Luctus (ld. még Behexen, Darvaza) az „Are you feeling good? I'll change that!" mottót választotta, és ennek tökéletesen helyt is álltak. Továbbgondolásra érdemtelen, jó kis punk hatású black metalt hoztak a deszkákra, olykor mintha a Dead-korszakos Mayhemet láttam volna megelevenedni a hősidőket idéző corpsepaint alatt. Tipikusan az a zene az övék, amit otthon még véletlenül sem hallgatnék, és valószínűleg élőben sem hozza el számukra soha a headliner státuszt, de ilyen távon maximálisan élvezetes, már ha valakit be tud indítani az ilyesmi. Ideális felvezetés volt mindez Hoesték számára, a sorban ezután mégis valami egészen más következett.

Nemigen esett még szó nálunk a svájci Bölzerről, ez azonban egyértelműen a mi hibánk, és nem a máris kultikussá vált kétfejű szörnyszülötté. Amúgy Inquisition-módra, mindössze kettesben próbálják megvalósítani ők is a komplett zenekari megszólalást, és amikor a szándék olyan remek hangzással párosul, mint jelen esetben, akkor ez teljes mértékben sikerül is nekik. Csupán pár éve jelentkezett a brigád első teljes értékű LP-jével, de ennek esetükben nincs különösebb jelentősége, hiszen alapvetően az EP formátum hívei, na meg a zenéjük befogadására is jóval alkalmasabb a rövidebb össztáv. A vaskalapos tábor persze náluk is elkönyvelte már, hogy legelső EP-jük, az Aura volt a valódi Bölzer-esszencia, minden további próbálkozás csupán megközelíteni lehet képes az ott barázdába préselt hangulatot. Kétségtelen, hogy nem minden alap nélküli ez a kijelentés, de nem mentes a szokásos sarkítástól sem, és szerencsére a színpadi teljesítmény tekintetében sem tudnék semmiféle lejtmenetről beszámolni a zürichi arcok esetében. Esetleges fények kereszttüzében, a mezőnyben egyedüliként a legminimalistább háttérvásznat is nélkülözve, akkorát csapott a fejünkre HzR és KzR (művésznév de luxe!), hogy sokat látott érzékszerveim is alig ocsúdtak fel.

Zenéjük alapjait az énekes tízhúros (!) hangszerével építi fel, a skatulyázás igényét egyből feleslegessé is téve. Egy kolléga blackened sludge-nak nevezte az általuk előállított muzsikát, ami akár helytálló is lehet, lévén mocsárszag és fagy egyaránt megtalálható ebben a minden mástól elütő hangulatú elegyben, ami hatásában a szintén utánozhatatlan Neurosis által bejárt mélységekig húzza le a hallgatót. Ha jól érzékeltem, az előzetesen számukra kiszabott időnél többet töltöttek aznap este a színpadon, és meglehet, sokak számára ez már túlzás is volt, de én az előadás egyetlen percéről sem szívesen maradtam volna le, ami minden szempontból mást képviselt, mint a társfellépők világa. A Bölzer-dalok többsége eleve nem fejeződik be 7 perc alatt, így a teljes képet ennél rövidebbre fogva aligha láthattuk volna át. A duó a hangsúlyt ugyan egyértelműen az immár tiszta énekkel is hódító (egyeseket pedig elidegenítő) Hero LP-re helyezte, de persze a villámgyorsan klasszikussá nemesült EP-kről is akadt hírmondó, sőt, a Roman Acupuncture demóról is előkerült a Zeus - Seducer of Hearts című tétel, hogy végre megértsük, kire is emlékeztet valójában a lelkét is a mikrofonba bömbölő frontember. Döbbenetes hatású szeánszuk még napokig velem maradt.

Komoly váltást hozott ezek után Hoest és a Taake színpadra penderülése, aki sosem álltak tudományos igényességgel választott műfajukhoz, de ettől még (vagy pont ezért) bőven élvezetes munkákat tettek le arra a bizonyos sokat látott asztalra. Olyasmi black'n'roll számomra a zenéjük, amiben a korai Carpathian Forest is utazott, a szükséges mértékű váratlansággal fűszerezve. Ezen a koncerten is előkerült a bendzsó, kézzelfogható bizonyságául annak, hogy Hoest máig nagy kedvvel köpködi meg a Nagy Norvég Black Metal Szabálykönyvet, ha ahhoz van kedve. A frontember kísérő zenekarának összetétele mindig is meglehetősen esetleges volt, és azon túl, hogy jó kiállású, vastagon festett északi harcosokat láttunk, különösebb extra kommentárt nem is ér meg a dolog. Az első hangok felcsendülésétől kezdve Hoestre várt itt mindenki, ő pedig látható önfeledtséggel helyezte magát ebbe a kitüntetett szerepbe, és hozta a jól bevált rocksztár manírokat. Ebben a magát komolyan különösebben nem vevő környezetben azonban mindez inkább volt afféle kifordított középső ujjnak is beillő fícsör, mint kínos erőlködés. A szép számú közönség pedig az első perctől fogva együtt mozdult a frontemberrel, ahogy annak lennie kell.

A setlist annyiban nem hozott meglepetést, hogy az elsődleges cél továbbra is a tavalyi Kong vinter album promotálása volt, ezen túl azonban elég sok minden elhangzott még a számomra egyértelműen az eddigi életmű csúcsát jelentő Noregs vaapenről is. Ugyan az ott felvonuló illusztris vendégsereget érthető okokból ezúttal nélkülöznünk kellett, már csak ezért is azt mondhatom, kimondottan emlékezetes koncert volt ez a bergeni bandától. A Taake létezésének eredendő célja mindig is az autentikus norvég black metal attitűd prezentálása és megőrzése volt, és a maguk módján e tekintetben sosem maradtak szégyenben. Mert bizony a legfeketébb műfaj, még mielőtt véglegesen megcsontosodott volna a corpsepaint alatt, mindenekelőtt erről a semmi evilágit nem tisztelő eszképizmusról, a szinte romantikába hajló elvágyódásról szólt, amit az este fellépői is teljes mellszélességgel képviselnek. A felhozatal kakukktojása, a Bölzer ugyan minden tekintetben elvitte nálam az esemény hőse kitüntető címet, összességében ez egy, a műfaj régisulis alapértékeit népszerűsítő, kiváló kis összeállítás volt.

Fotó: Bodnár Dávid / A38 Hajó