Shock!

Az ezredforduló környékére nagyjából letisztult, hogy kik lesznek a Nagy Norvég Black Metal Hype igazi nyertesei. Meglepetésre olyan csontvázak is megmozdultak még a szekrényben, mint az abszolút vesztesként elkönyvelt (The True) Mayhem, de az igazán nagy dolgok olyan zenekarokkal estek meg, mint például a Satyricon, az Emperor, a Covenant/The Kovenant vagy a Dimmu Borgir. A (zömmel norvég) lapok varázsütésre elkezdték komolyan venni és az egyetemes zenei örökség részévé tenni ezeket a bandákat, amelyek ekkorra meglehetősen komoly közönségbázist is kialakítottak a maguk számára. Akadt azonban egy mindig minden kategóriából kissé kilógó csapat, amelyet az istenek is a legnagyobbak közé valónak teremtettek, ennek ellenére valódi potenciáljának máig csak töredékét tudta eredményre váltani. A húsz éve megjelent Quintessence kapcsán is mi más lehetne a téma, mint a Borknagar tündöklése és „bukása".

A millenniumi évbe egy, az Emperorral, a Witcheryvel és a Peccatummal (...) közös amerikai turné vezette át Øystein G. Brun gitáros csapatát, és valahol ennek környékére datálható az is, amikortól a Borknagar nem engedhette meg többé magának az amatőr hozzáállást. Mert ugyan a black metal a mai napig határozottan támaszkodik az erdőmélyi remeték által kreált, csak azért is széllel szemben pisáló imidzsre (plusz ne tagadjuk, jól is áll ez ennek a stílusnak), a jóval magasabbra rakott lécet megugrani csakis profi tagsággal, kiszámítható jövőképpel volt lehetséges. A Century Media egy adott szintre szépen felépítette Brunéket, de ahogy pár évvel korábban az Emperor esetében, itt is egyértelműen érezni lehetett a levegőben, hogy ez a társulat jóval többre hivatott annál, minthogy alkalmilag összerántott szuper muzsikusok örömtanyája legyen. A Borknagar pedig a maga részéről meg is tett mindent a továbblépésért a negyedik nagylemezére való rákészülés során.

A The Archaic Course felvételei után ugyan eltűnt a képről a komplett ritmusszekció, az első két lemezt feléneklő Kristoffer „Garm" Rygg által beajánlott Simen „ICS Vortex" Hestnæs ellenben magabiztosan elfoglalta a helyét a fronton, bátran hozott már zenéket és szövegeket is a Brun által korábban egyszemélyben uralt műhely számára. Rá tehát nyugodtan lehetett építkezni, ahogy Jens F. Ryland gitáros is bizonyított eddigre a hangszeres teljesítményével és csapatösszetartó szerepében egyaránt. A basszusgitárt jobb híján Vortex vette a nyakába, az üres dobszékre pedig – cseppet sem kézenfekvő módon – az over-the-top progmetálban utazó Spiral Architect ütősét, Asgeir Mickelsont ültették le. Utóbbit egy bizonyos Lars „Lazare" Nedland hozta le az egyik próbára, aki szintén ekkor lépett fel a Borknagar porondjára, és akinek a döntnökök kezdettől fogva Brunhöz és Vortexhez hasonló alapemberi szerepet szántak. Egyértelmű cél lett ugyanis a billentyűs poszt megerősítése a bandán belül, nem csupán az Enslavedet örök prioritásként kezelő Ivar Bjørnson távozása miatt, de a hangszer szerepének újradefiniálása okán is.

Lazare ekkoriban a legelvontabb avantgárdban dagonyázó Solefald révén lehetett „ismerős" pár embernek, továbbá elévülhetetlen érdemeket szerzett dobosként (!) a Carpathian Forest felejthetetlen debütáló albumának életre pofozásában is. A Borknagarba azonban nem ezeket, sokkal inkább a '70-es és '80-as évek hard rockjának imádatát hozta, jellegzetes hammondos hangszínei a mai napig a banda védjegyének számítanak egy olyan közegben, amelyet a zenekar tulajdonképpen magának talált ki és épített fel. Ez az építkezés már a The Archaic Course idején elkezdődött, de a Quintessence meghallgatását követően vált világossá mindenki számára, hogy milyen léptékben is zajlik. Ehhez pedig mindenki hozzátette a magáét, a kész dalok feldobolására szerződtetett Mickelson például ha kellett, szöveget írt, újratervezte a banda logóját, továbbá fotósként és grafikusként működött közre abban, hogy a készülő album küllemében is az új időket idézze. És ami a legszebb az egészben, hogy mindez erőltetés nélkül, mondhatni természetes módon forrta ki magát a háttérben, egy pontosan megrajzolt vízióhoz igazítva.

Ez kétségtelenül ragyogó kiindulási helyzet volt a továbbra is fő dalszerzőnek számító Brunnek, ugyanakkor csupán szükséges, de nem elégséges feltétel ahhoz, hogy az elődökhöz méltóan lehengerlő dalcsokor legyen a manőverek kimenete. Három osztatlan underground megbecsülésben fürösztött album után ugyan nem sokakban volt kérdés azt illetően, hogy lehet-e tartani az elképesztően magas színvonalat, ez azonban már egy más brigád volt, amely még inkább bizonyítani vágyott, mint „elődei". Ennek jegyében elhagyták a Century Media házi stúdióját, és az agresszívebb, súlyosabb muzsikákban nagyobb rutinnal bíró, ekkoriban már hallatlanul népszerű Abyssben, vagyis Peter Tägtgren mellett horgonyoztak le. A Borknagar azonban nem producert, pusztán egy jó hangmérnököt keresett a kész dalaihoz, és eképpen ennél jobb helyre nem is nagyon vetődhettek volna. A Quintessence-szel hasonló lépésre szánták el magukat, mint amit a debüt és a The Olden Domain között már megtettek, így amiatt sem volt már bennük különösebb aggodalom, hogy lesznek-e új támogatóik, akik a megújult irány okán esetlegesen elvesztett rajongók helyére állnak.

Holmi drámáról persze szó sem volt, a kaput bestiális erővel berúgó Rivalry Of Phantoms hozza a megszokott borknagaros fordulatokat, elsőre is feltűnik azonban a hangzás áramvonalasítása, illetve a direktebb megközelítés. Brun játéka azonban itt és később is eltéveszthetetlen, miközben Vortex és Lazare az egekbe emelik ezt a szimpla Borknagar-standardként induló nótát. A maga zordságában is kiművelt hatást keltő The Archaic Course után meglepő lehetett, hogy a frontember előszeretettel vált vissza a károgásra, gyakran ráadásul több szólamban, a dallamos énekkel párhuzamosan. A brigád lemezeit kezdetektől fogva jellemző szerkezet azután itt is visszaköszön, és a viking vértől hajtott száguldással kevert úriemberes középtempó átadja a helyét pár percre a billentyűs hangulatfestésnek, majd az akusztikus merengésnek. A Quintessence a magát elsőre megszerettető albumok közé tartozik, és ebbéli funkcióját csak megerősíti, hogy az előző lemez Ad Noctumja után Vortex ismét egy emblematikus dallal kínálta meg társait, a Mickelson remek dalszövegével óriássá lett Colossus valódi csúcspont nem csupán itt, de a komplett diszkográfiában is.

Pedig még csak ezután következnek – Lazare nagy pillanatát, az Inner Landscape-et követően – azok a dalok, amelyek ténylegesen átemelték a Borknagart a 21. századba. Bár látszólag „csak" újabb Brun-témák sorakoznak a „B oldalon", fókuszban a The Olden Domainen már tökélyre fejlesztett epikus vonallal, meggyőződésem, hogy itt teljesedett ki a zenekarvezető szándéka a banda megszólalását illetően. Emberünk a death metalban erős Molestedből (amelynek alapító tagja volt) annak idején éppen azért távozott, hogy olyan, senki máséhoz nem hasonlítható muzsikát játszhasson, amelyben a filmzenék hatása vagy az akusztikus hangszerek jelenléte is éppolyan markáns, mint a tőrőlmetszett black metal témák által közvetített hangulat. Ha valakit igazán érdekel a téma, nagyszerű analógiát fedezhet fel itt az Emperor, illetve személyesen Ihsahn hasonló törekvéseivel, egyben azt is láthatja, hogy az adott szándék mennyire eltérő végeredményt is produkálhat két „szomszédvár" esetében. Akárhogy is, a Icon Dreams, a Genesis Torn vagy a Revolt hallatán meg kell adja magát mindenki, akit a prog/black-színtér beszippantott, ezek egy perfekt zenekar perfekt dalai.

Itt következhetne az a rész, hogy a tökéletessé lett madár végül az egekbe emelkedett... ám ez esetben már a szárnyra kapás pillanatában gondok adódtak. A nyári fesztiválfellépések lehettek volna a dicsőséges út kezdeti állomásai, amelyek között ott találtuk az első Summer Rocks fesztivál „norvég napját" is, ahol Vortexék az Immortal társaságában hódíthatták meg a Petőfi Csarnok színpadát. Én is ott álltam a színpad előtt, naná, hogy ott voltam, életem első koncertjén a társbandák által megtépázott idegrendszerem a nap fénypontjaként készült a Borknagar fellépésére. A mából visszatekintve persze már tudom, hogy mennyire bődületesen eltúlzottak voltak az akkori várakozásaim, hiszen a Quintessence hangzását nyomaiban sem lehetett reprodukálni a PeCsa falai között, másrészt pedig lássuk be, ez a csapat nem a színpadokra született, ott igazából soha nem érezték magukat otthonosan. Volt azonban egy ennél sokkal lényegesebb probléma a háttérben, amiről csupán a bennfentesek tudhattak akkoriban, de napvilágra kerülése nem váratott már sokáig magára – pedig túlzás nélkül átírta a Borknagar jövőjét.

Vortex a Spiritual Black Dimensions albumon kezdett el flörtölni a Dimmu Borgirral, majd a turnékra is elkísérte Shagrathékat, ekkor még azonban egyöntetű meggyőződés volt a táboron belül a tekintetben, hogy számára a Borknagar jelenti az egyértelmű prioritást. 2000 nyarán viszont az énekes váratlanul nagyon komoly dilemmával találta szemben magát, hiszen a Puritanical Euphoric Misanthropia lemezre ráforduló, népszerűségben lényegesen magasabb szintet képviselő Dimmu hadrendbe kívánta állítani őt is, a stúdiózás időpontja azonban már lekötött Borknagar-koncertekkel ütközött – a zenekarvezető Brun pedig nem akart megalkudni. Történhetett volna talán másképpen is, de az is meglehet, hogy nevesebb csapat végül amúgy is elszipkázta volna az elképesztő hangi adottságokkal rendelkező énekest, a dolognak gyors válás lett a vége, és a Quintessence ekképpen nem egy új korszak nyitánya, hanem a Vortex-éra lezárásának mementója lett. Egy hatalmas kanyar következett ezután a Borknagar életében Vintersorggal, hogy aztán a mába érkezve újfent egy zenekarban találjuk a Brun/Vortex/Lazare triót... és mi ez, ha nem happy end?!

Végszóként talán állhatna itt valami egészen más, mint hogy saját magamat plagizálom, de amit a Depeche Mode Violator lemeze kapcsán annak idején leírtam, itt is helytállónak érzem: én magam is számos albumukat kedvelem összességében lényegesen jobban ennél, ugyanakkor ez a lemez nem csupán minden addiginál komolyabb áttörést hozott a csapatnak, de megtestesítette a teljességgel különböző zenei irányokból közelítő sokaság számára a tökéletes alkotást is. Ennél kevesebbre ma sem tudnám értékelni az itt hallottakat.