Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem ismered. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem volt rád hatással. Bűn, hit és hatalom. Szexuális fantáziák, erkölcs és a szerelem sötét oldala. Félelem, kétség és vágy, a maga legtisztább formájában. Personal Jesus, Enjoy The Silence, World In My Eyes, Policy Of Truth, ... Huszonöt éves a Violator lemez.
1988. június 16., Pasadena, Rose Bowl Stadion, 60.452 fizető néző, 1.360.192 dollár és 50 cent bevétel – a Depeche Mode a világsztárok ligájába lép. Bár a Music For The Masses lemezre a szokásos, vegyesen fintorgó és hozsannázó kritikákat kapják, és az a brit albumlistán is csupán a tízedik helyezésig kapaszkodik fel, a basildoni kvartett átütő sikerét többé nem lehet a szőnyeg alá söpörni. A hatos sorszámú dalcsokor – olyan örökérvényű slágerekkel, mint a Never Let Me Down Again, a Behind The Wheel vagy az együttest a US Dance Chart első helyéig repítő Strangelove – csupán az Államokban egymillió példány felett kelt el, de (az Egyesült Királyság változatlanul távolságtartó hozzáállása ellenére) bankot robbantott Európában is. Ahogy Gahanék levonultak a színpadról a pasadenai koncertet követően, ezzel lezárva a hátuk mögött álló, bő száz állomást számláló világkörüli turnét, egyszersmind egy korszak is véget ért.
megjelenés:
1990. március 19. |
kiadó:
Mute |
producer: Depeche Mode, Flood
zenészek:
Dave Gahan - ének
Martin Gore - gitár, billentyűk, ének
Alan Wilder - billentyűk
Andy Fletcher - billentyűk, samplerek
játékidő: 47:02 1. World In My Eyes
2. Sweetest Perfection
3. Personal Jesus
4. Halo 5. Waiting For The Night
6. Enjoy The Silence
7. Crucified
8. Policy Of Truth
9. Blue Dress 10. Interlude 11. Clean Szerinted hány pont?
|
A Rose Bowl koncertet dokumentáló, később 101 címmel kiadott koncertlemez 1989. február 13-án jelent meg, és szokatlan módon magasabbra (a 7. helyezésig) jutott a brit listákon, mint a Music For The Masses. „Nem tudom, hogy ez a dupla album a zenekar egy periódusának a végét jelenti-e, de biztos, hogy egy korszak, illetve egy évtized végét is jelenti. 1980-ban kezdtük, ez az album pedig 1989-ben jelenik meg. A következő, akármit is csinálunk, nem fog 1990 előtt megjelenni, ami viszont már egy új évtized kezdete" – vont mérleget a csapat zenei agya, Martin L. Gore, a nem túlzottan filozofikus eszmefuttatás mögött azonban egyértelmű szándék látszott körvonalazódni a szükségszerű változásokról. A brutális slágerpotenciál ellenére ugyanis a 'Masses nem volt több, mint egy könnyed, szórakoztató poplemez, egy igazi európai, progresszív dance album. A Depeche Mode azonban ekkor már határozottan bizonyítani akarta, hogy a tini-korszak véget ért, a zenekar tagjai emberként és zenészként egyaránt felnőttek.
Minden érintett számára világos volt, hogy lehet ennél is feljebb a Depeche számára, és elérhető számukra a mainstream szupersztárok világa, mindehhez azonban a megfelelő időzítésen túl rendkívül tudatos építkezésre lesz szükségük. Ebből a szempontból (is) rendkívül szerencsés volt a csapat találkozása a vizuál-zseni Anton Corbijnnel, akinek művészi teljesítménye lehet ugyan vita tárgya, de azt, hogy általa Gahanék végre stílust és identitást nyertek, aligha lehet tőle elvitatni. Kettejük együttműködése még 1986-ban, az A Question Of Time videójával indult, és kétségkívül a Violator-érában ért a csúcsra (hogy aztán a '90-es évek közepéig elmozdíthatatlanok legyenek onnan). A frontember tagadhatatlanul szerelembe is esett a hollanddal: „Bele sem merek gondolni, hogy mi van, ha ő nincs. Simán kínos lenne a jelenlétünk, akárhova tennénk be a lábunkat! Hitelességet kaptunk tőle, az biztos. Varázslatos, amit összehozott, ahogy elragadnak az általa készített fotók és videók. A zenénknek filmes hatást kölcsönzött, panorámaszerű, nagy terekkel, ez tényleg fantasztikus."
Az 1989-es évnek tehát az új lemezre való felkészülés jegyében kellett volna eltelnie, de ahogy ezen a szinten gyakorta megesik, a Depeche Mode számára is számos dolog vált hirtelen fontosabbá a dalfaragásnál. A hatalmas fordulatszámon pörgő gépezeten belül személyes és szakmai egotripek mentén, roppant komoly törésvonalak keletkeztek. E repedések aztán a külső tényezők által katalizált folyamatok eredményeként olyan méretű szakadékokká nyíltak meg, amelybe még egy Depeche méretű monstrum is alázuhanhatott, ám ez még odébb volt. A „csendestárs" Fletcher sztorija szimplán szomorú, ahogy az évtized végére teljesen elsüllyedt a klinikai depresszióban, miután alig húszéves húgát a gyomorrák korábban váratlanul elragadta tőle. Mivel az intézeti rehabilitációs kezelések és a szélsőséges hangulatváltozásokat eredményező gyógyszerfüggősége nagyrészt távol tartotta a zenei vénával alig rendelkező, de fontos csapatösszetartó szereppel bíró billentyűst a stúdiótól, nem volt, aki a produkciós csapat tagjai között közvetítsen. A tini-ikonná lett Gahan eközben egyre messzebb került feleségétől és fiától, és lelt társaságra a zenekar amerikai publicistájában, Theresa Conroyban, akit eleinte lelki szemetesládának, később drogos üzelmei fedezékének használt, aki viszont mindennek „ellentételezéseképpen" az énekes négy legzűrösebb évében viselhette a megtisztelő Mrs. Gahan titulust. Első házasságának összeomlását azonban a frontember nem heverte ki, és sosem volt képes megbocsátani érte önmagának.
A dalszerző Gore és az egyre komolyabb stúdiós rutint felhalmozó háttérember, Alan Wilder mindennek dacára készen állt a stúdiómunkákra, melynek Milánóban futottak neki először. Miután a Music For The Massest produceri minőségében jegyző David Bascombe éppen a Tears For Fears készülő lemezén melózott, a kiadó vezetője, Daniel Miller egy újabb, nagyszerű jelölttel szolgált a feladatra. Mark „Flood" Ellis már régóta hatalmas Depeche Mode rajongó volt, és bár jócskán akadt stúdiós tapasztalata a legnagyobbakkal is (többek között dolgozott a U2-nak a The Joshua Tree, később az Achtung Baby albumon), mégis heves szívdobogással fogadta Miller felkérését egy Mute művésszel való együttműködésre. Gyorsan kiderült aztán, hogy akkor „csupán" Nick Cave-ről volt szó – nemsokára azonban eljött a Depeche és Flood ideje is. Ahogy a zenekar később elmesélte: „Ez az ápolatlan, szemüveges, hihetetlenül kinéző fickó néhányszor kiette a hűtőt, majd lehuppant a szófára, fölényeskedett kicsit, és kész is volt az új produkciós csapat." Corbijn mellett a zömmel alternatív/post-punk vonalról ismert Ellisnek is rendkívül sokat köszönhet a zenekar. Ő hozta a produkcióba azt az esszenciális koszt (például a Ministry-vel, a Nitzer Ebbel vagy a Nine Inch Nailsszel közös munkáiból), amivel társai perfekcionizmusát kompenzálta, miközben technikai tudása természetesen kifogástalan volt.
A Violatortől kezdődően a dalszerzés munkamódszere is alapvetően megváltozott. Továbbra is Gore írta meg az összes nótát, vázlatait azonban a többiek kérésére ezúttal nem véglegesítette, így nagyobb mozgásteret hagyott társainak. Fletcher: „Egyszer, azt hiszem még jammeltünk is stúdióban Flooddal. Ahelyett, hogy a dalok tökéletesítésén időztünk volna, az egész album hangzását próbálgattuk, és ez nagyon feküdt nekünk. Nem vagyunk műszaki zsenik, sokkal inkább még mindig 15 évesnek hittük magunkat, akik a punk hatása alatt állnak." A drasztikusan lerövidített, mindössze háromhetes preprodukciós szakaszt követően, a milánói Logic stúdióban végül megkezdődtek a Violator felvételei. Flood: „Milánó megadta az alaphangulatot. Martin és Dave is többnyire jelen voltak, mindenki rá volt hangolódva a másikra, mert más módszerrel akartunk dolgozni. Azt hiszem, hat hetet voltunk ott. A terv az volt, hogy keményen nyomjuk a melót, partizunk és persze maximálisan jól érezzük magunkat. Nem tököltünk túl sokat a dalokon, kivéve a Personal Jesust, mert ez irtó fontos volt az album hangzásának megformálásában." A produkciós csapat előtt a hagyományos gitársound sem volt többé tabu, bár a végeredmény továbbra is alapvetően a szintetizátorok és egyéb kütyük kimenetein öltött formát.
A lemez meghatározó dalának kezdetektől a Personal Jesust jelölte a brigád. A hangmérnöki teendőkben segédkező Steve Lyon így emlékezett erre az áttörést hozó pillanatra: „Amikor először felkértek, nemet mondtam, mert akkoriban egyáltalán nem jött be a zenéjük. Még mindig élt bennem az iskolai tini-pop kép, bár valójában tetszett néhány dolog a Music For The Massesről. Amikor viszont először meghallottam a Personal Jesust, mindjárt az első vagy a második napon, egyszerre leesett, hogy ez valami nagyon különleges dolog lesz." A szimpla bluestémára építő nóta alapjaiban formálta át a Depeche Mode-ról a köztudatban élő képet, hiszen ez volt az első dal a banda történetében, ahol a húros hangszer domináns szerepbe került. A négyes ezzel egyből a mainstream rockzenekarok kategóriájába került, olyan kívülállókként, akik bizonyos okokból ragaszkodtak a szintetizátorok kínálta lehetőségekhez. A kevés kivételek egyikeként a dallal kapcsolatban ráadásul az ihletforrásról is első kézből származó információval rendelkezünk. Priscilla Presley és a Király kapcsolatából, előbbi életrajzi könyve (Elvis és én) nyomán Gore a következőket olvasta ki: „Ez egy dal arról, hogy válik valaki Jézussá egy másik ember szemében, valaki, aki reményt és törődést ad. Így vagy úgy, de mindenkinek a szívében lakozik egy isten, és ez nem egy reális kép egy emberről, ugyebár."
A Personal Jesus kislemez már fél évvel az album megjelenése előtt napvilágot látott, természetesen nem mindennapi körítéssel. Először egy hirdetés jelent meg az angol lapokban, ezzel a szöveggel: „Your own personal Jesus". Később egy telefonszámot is odabiggyesztettek a szöveg mellé, amelyet felhívva meg lehetett hallgatni a dalt. Előretolt pozíciójának is köszönhetően az 1984-es keltezésű People Are People után a stáb általa újabb arany státuszú kislemeznek örvendhetett a tengerentúlon, Németországban pedig egyenesen 23 héten keresztül volt kirobbanthatatlan a listákról. A Violatorben azonban ennél is több rejlett, és ezt az akusztikus nótából diszkóslágerré lett második single, az Enjoy The Silence döbbenetes sikere minden addiginál világosabban mutatta meg. Talán nincs is a Földön olyan zenehallgató, akinek az Anton Corbijn által kiötlött videoklip kockái ne égtek volna a memóriájába: Dave Gahan, afféle modern Kis Hercegként, királynak öltözve, hóna alatt egy napozóággyal járja a skót Felföld, a portugál tengerpart és a svájci Alpok vidékeit, nyugalmat keresve. Kiemelten e dal, majd a lemez sikere emelte át valójában a bandát a szupersztárok közé, ahogy erről Fletcher is megemlékezik: „Előtte már jól mentek a dolgaink, de a Violatorral megmagyarázhatatlanul hatalmasra nőttünk... egyszerűen hihetetlen volt, és számos téren máig nem hevertük ezt ki." Az album bevallottan provokatív címe pedig nem más, mint egy poénra vett üzenet, legfőképpen a média felé. Gore: „A lehető legszélsőségesebb, nevetségesen heavy metalos címet akartuk adni az albumnak, de meg lennék lepve, ha az emberek értették volna."
A World Violation Tour névre keresztelt lemezbemutató turné méreteit és kifutását tekintve is az elképesztő méretű rajongói igények kielégítésére rendezkedett be. A 88 előadás csaknem fele természetesen Észak-Amerika stadionjaiban került megrendezésre, de Európán és Japánon keresztül egészen Sydneyig eljutottak vele. A jegyeket mindenhol rohamtempóban kapkodták el, az amerikai turné záró, Los Angeles-i koncertjére egyetlen óra alatt adták el a 48 ezer jegyet, így egy újabb dátumot is hozzátoldhattak az eleve meghosszabbított arénás körhöz... Mindehhez magánrepülőgép és kamionok sokasága szállította a hozzávalókat, a kulisszák mögött pedig a már a '80-as években felbukkant hedonizmus tombolása az egekig csapott – a lángokat azonban ekkor még sikerült kordában tartani. Daryl Bamonte turnémenedzser így emlékszik erre az időszakra: „1990-ben minden egyes zenekari tag élete megváltozott. A különbség a Violation és a Devotional között a hosszúságuk volt: a Violationnak még azelőtt lett vége, hogy bárki is igazán nagy bajba került volna. Jól szervezett turné volt egy nagyon kötött időszak végén és egy sokkal ziláltabb korszak elején." Bár a költségcsökkentés jegyében a körút csak a biztos sikerrel kecsegtető területeket érintette, így többek között kihagyta a kelet-európai régiót is, a kvartett mégis közel másfélmillió embernek mutathatta meg magát.
Az efféle ikonikus lemezekkel kapcsolatban természetszerűleg mindenkinek van egy kellemes vagy kellemetlen sztorija – ha a legmaradandóbbat kellene felidéznem, nekem egy varázslatos pillanatot adott. 2009 nyarán a zenekar éppen a Sounds Of The Universe albummal turnézott, és adott egy meglehetősen enervált koncertet a Puskás Stadion ronggyá ázott közönségének. Az eső azonban nem tartott ki a buli végéig, és ahogy a Personal Jesus standard eufóriája átfordult a Waiting For The Night minden sallangtól megtisztított záró témájába, végül a telihold is megajándékozott minket egy mágikus kikacsintással a felhők közül. Minden bizonnyal nem szűkölködik hasonló érzésekben az a kontinensnyi ember, aki egy vagy több formátumban megvásárolta, meghallgatta vagy csak távolról megköpködte (de ezzel is értékelte) a Violatorból eladott több mint 15 millió példányt. Az önmagában is döbbenetes értékesítési adatoknál is beszédesebb azonban a hisztéria azon foka, mely az LA-i Wherehouse előtt a dedikálásra siető srácokat fogadta. A három kilométeres hosszt is meghaladó sorban közel 17 ezer rajongó várt itt napok óta a bebocsátásra, a 9 órás kezdés idejére pedig már a fák ágain is emberek lógtak. A rendőrség természetesen berekesztette az eseményt, ez azonban nem akadályozta meg a világot abban, hogy eufórikus hangulatban ünnepelje új kedvenceit.
Meglepő módon akár a puszta számokat, akár a jellemző személyes preferenciákat tekintjük, a Violator nem tekinthető abszolút csúcspontnak a Depeche Mode pályafutásában. Én magam is számos albumukat kedvelem összeségében lényegesen jobban, ráadásul éppen az ezt követő, sötét és fájdalmas, '90-es évek közepére eső korszakuk termékeit (élén a Songs Of Faith And Devotion albummal), amely az eladások és a kritikai elismerés terén is jó eséllyel örökre felülmúlhatatlannak bizonyul. A rózsás lemez mindemellett nem csupán minden addiginál komolyabb áttörést hozott a csapatnak, de megtestesítette a teljességgel különböző zenei irányokból közelítő sokaság számára a tökéletes poplemez fogalmát is. Ennél kevesebbre ma, negyed évszázad elteltével sem tudnám értékelni az itt hallottakat.
Hozzászólások
Variálhatja bárki ezt az évtizedes dolgot bárhogy,de a 90es évek 0tól 9ig tartott,ahogy a többi is.Sok szempontból érezhető is volt ez 90ben.Csak az akkori MTV kínálatára hagyatkozva:
az előző évtized utolsó éveinek slágergyáros előadói jó része felszívódott,a wave-es/szintipop-os/eurodisco-s vonal helyét a modernebb dance/house dolgok vették át,de akik maradtak,azok is némi változáson estek át,lásd fentebb.Valszeg a 80as évek végén már fortyogott az underground és nem csak a rockzenében.Generációváltás készülődött és ez hozta magával az újabb dolgok mainstream megjelenését.Ez a folyamat már 90ben is javában zajlott,Nevermi nd-tól függetlenül.A Violator meg olyannyira nem 80as évek,hogy amikor a Personal kijött 89ben,mindamell ett,hogy ízig-vérig Depeche volt,már érezhetően vmi más is.Hirtelen még az A-ha ugrik be a 90es albummal.Náluk is jött ez a komorabb,gitárc entrikusabb vonal,ahogy fazonilag is természetesebbe k lettek.Az A-ha dokut amúgy bárkinek ajánlom,aki árnyaltabb képet akar kapni a korábban tinipop-nak kikiáltott zenekarokról.
Mire gondolsz pontosan? Valószínűleg átsiklottam az analógia felett a fenti írásban.
Egy kivetnivaló: szívesebben olvasnék több riportot a régi klasszikus hard/progresszív/psych rock zenekarokról. A masszív MTV-s/ker. rádiós agymosást pedig szükségtelennek tartom fölmelegíteni- Jáksó és Villám Géza párszor már elmesélte a fenti sztorit annó a Danubiuszon
Új rovatot szerintem külön nem indokol ez az egész, folyamatosan voltak eddig is egyéb műfajú dolgok, és ezentúl is lesznek. Minél jobb a fogadtatásuk, annál több. :)
Tök jó lenne szerintem is. Támogatom!
u.i. egy olyan rovatot nem lehetne indítani, hogy a kedvenc nem metál albumok, vagy együttesek vagy valami hasonló? Megmutatkozott már ezidáig is a shock-on, hogy nem csak TRVE fanok itt hanem egyéb műfajokat is szerető és értő emberek is...
Nekem is jobban fekszik a MFTM, az az album nekem olyan, mint egy hideg, kőből épült emlékmű, pop albumnak szánták a Black c. sötétsége után, ehhez képest tele van hátborzongató tételekkel, tul. képpen az egész az, a Strangelove kivételével.
Még egy megjegyzés: a remasterelt változatok állati jól szólnak, mert előjönnek olyan részletek is, amelyek az eredeti nyomásokon nem voltak. Így még lenyűgözőbb a munkásságuk.
Örülök, hogy a Mode újra szárnyall a fantasztikus Delta Machine lemezzel :-)
Ui: Martin L Gore egy zseni! (és Gahan is)
Azert megertem a Violator-partiakat is :)
Tudom..., az én bajom :-)
már nem emlékszem, hol olvastam pontosan és nem szó szerint idézem, de például a 80-as évek közmegegyezéses en '78-ban kezdődött az első van halen albummal (: elnézést a kis offért, de ezen a mai napig ocsmányul kell vihognom.