Shock!

Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem ismered. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem volt rád hatással. Bűn, hit és hatalom. Szexuális fantáziák, erkölcs és a szerelem sötét oldala. Félelem, kétség és vágy, a maga legtisztább formájában. Personal Jesus, Enjoy The Silence, World In My Eyes, Policy Of Truth, ... Huszonöt éves a Violator lemez.

1988. június 16., Pasadena, Rose Bowl Stadion, 60.452 fizető néző, 1.360.192 dollár és 50 cent bevétel – a Depeche Mode a világsztárok ligájába lép. Bár a Music For The Masses lemezre a szokásos, vegyesen fintorgó és hozsannázó kritikákat kapják, és az a brit albumlistán is csupán a tízedik helyezésig kapaszkodik fel, a basildoni kvartett átütő sikerét többé nem lehet a szőnyeg alá söpörni. A hatos sorszámú dalcsokor – olyan örökérvényű slágerekkel, mint a Never Let Me Down Again, a Behind The Wheel vagy az együttest a US Dance Chart első helyéig repítő Strangelove – csupán az Államokban egymillió példány felett kelt el, de (az Egyesült Királyság változatlanul távolságtartó hozzáállása ellenére) bankot robbantott Európában is. Ahogy Gahanék levonultak a színpadról a pasadenai koncertet követően, ezzel lezárva a hátuk mögött álló, bő száz állomást számláló világkörüli turnét, egyszersmind egy korszak is véget ért.

A Rose Bowl koncertet dokumentáló, később 101 címmel kiadott koncertlemez 1989. február 13-án jelent meg, és szokatlan módon magasabbra (a 7. helyezésig) jutott a brit listákon, mint a Music For The Masses. „Nem tudom, hogy ez a dupla album a zenekar egy periódusának a végét jelenti-e, de biztos, hogy egy korszak, illetve egy évtized végét is jelenti. 1980-ban kezdtük, ez az album pedig 1989-ben jelenik meg. A következő, akármit is csinálunk, nem fog 1990 előtt megjelenni, ami viszont már egy új évtized kezdete" – vont mérleget a csapat zenei agya, Martin L. Gore, a nem túlzottan filozofikus eszmefuttatás mögött azonban egyértelmű szándék látszott körvonalazódni a szükségszerű változásokról. A brutális slágerpotenciál ellenére ugyanis a 'Masses nem volt több, mint egy könnyed, szórakoztató poplemez, egy igazi európai, progresszív dance album. A Depeche Mode azonban ekkor már határozottan bizonyítani akarta, hogy a tini-korszak véget ért, a zenekar tagjai emberként és zenészként egyaránt felnőttek.

Minden érintett számára világos volt, hogy lehet ennél is feljebb a Depeche számára, és elérhető számukra a mainstream szupersztárok világa, mindehhez azonban a megfelelő időzítésen túl rendkívül tudatos építkezésre lesz szükségük. Ebből a szempontból (is) rendkívül szerencsés volt a csapat találkozása a vizuál-zseni Anton Corbijnnel, akinek művészi teljesítménye lehet ugyan vita tárgya, de azt, hogy általa Gahanék végre stílust és identitást nyertek, aligha lehet tőle elvitatni. Kettejük együttműködése még 1986-ban, az A Question Of Time videójával indult, és kétségkívül a Violator-érában ért a csúcsra (hogy aztán a '90-es évek közepéig elmozdíthatatlanok legyenek onnan). A frontember tagadhatatlanul szerelembe is esett a hollanddal: „Bele sem merek gondolni, hogy mi van, ha ő nincs. Simán kínos lenne a jelenlétünk, akárhova tennénk be a lábunkat! Hitelességet kaptunk tőle, az biztos. Varázslatos, amit összehozott, ahogy elragadnak az általa készített fotók és videók. A zenénknek filmes hatást kölcsönzött, panorámaszerű, nagy terekkel, ez tényleg fantasztikus."

Az 1989-es évnek tehát az új lemezre való felkészülés jegyében kellett volna eltelnie, de ahogy ezen a szinten gyakorta megesik, a Depeche Mode számára is számos dolog vált hirtelen fontosabbá a dalfaragásnál. A hatalmas fordulatszámon pörgő gépezeten belül személyes és szakmai egotripek mentén, roppant komoly törésvonalak keletkeztek. E repedések aztán a külső tényezők által katalizált folyamatok eredményeként olyan méretű szakadékokká nyíltak meg, amelybe még egy Depeche méretű monstrum is alázuhanhatott, ám ez még odébb volt. A „csendestárs" Fletcher sztorija szimplán szomorú, ahogy az évtized végére teljesen elsüllyedt a klinikai depresszióban, miután alig húszéves húgát a gyomorrák korábban váratlanul elragadta tőle. Mivel az intézeti rehabilitációs kezelések és a szélsőséges hangulatváltozásokat eredményező gyógyszerfüggősége nagyrészt távol tartotta a zenei vénával alig rendelkező, de fontos csapatösszetartó szereppel bíró billentyűst a stúdiótól, nem volt, aki a produkciós csapat tagjai között közvetítsen. A tini-ikonná lett Gahan eközben egyre messzebb került feleségétől és fiától, és lelt társaságra a zenekar amerikai publicistájában, Theresa Conroyban, akit eleinte lelki szemetesládának, később drogos üzelmei fedezékének használt, aki viszont mindennek „ellentételezéseképpen" az énekes négy legzűrösebb évében viselhette a megtisztelő Mrs. Gahan titulust. Első házasságának összeomlását azonban a frontember nem heverte ki, és sosem volt képes megbocsátani érte önmagának.

A dalszerző Gore és az egyre komolyabb stúdiós rutint felhalmozó háttérember, Alan Wilder mindennek dacára készen állt a stúdiómunkákra, melynek Milánóban futottak neki először. Miután a Music For The Massest produceri minőségében jegyző David Bascombe éppen a Tears For Fears készülő lemezén melózott, a kiadó vezetője, Daniel Miller egy újabb, nagyszerű jelölttel szolgált a feladatra. Mark „Flood" Ellis már régóta hatalmas Depeche Mode rajongó volt, és bár jócskán akadt stúdiós tapasztalata a legnagyobbakkal is (többek között dolgozott a U2-nak a The Joshua Tree, később az Achtung Baby albumon), mégis heves szívdobogással fogadta Miller felkérését egy Mute művésszel való együttműködésre. Gyorsan kiderült aztán, hogy akkor „csupán" Nick Cave-ről volt szó – nemsokára azonban eljött a Depeche és Flood ideje is. Ahogy a zenekar később elmesélte: „Ez az ápolatlan, szemüveges, hihetetlenül kinéző fickó néhányszor kiette a hűtőt, majd lehuppant a szófára, fölényeskedett kicsit, és kész is volt az új produkciós csapat." Corbijn mellett a zömmel alternatív/post-punk vonalról ismert Ellisnek is rendkívül sokat köszönhet a zenekar. Ő hozta a produkcióba azt az esszenciális koszt (például a Ministry-vel, a Nitzer Ebbel vagy a Nine Inch Nailsszel közös munkáiból), amivel társai perfekcionizmusát kompenzálta, miközben technikai tudása természetesen kifogástalan volt.

A Violatortől kezdődően a dalszerzés munkamódszere is alapvetően megváltozott. Továbbra is Gore írta meg az összes nótát, vázlatait azonban a többiek kérésére ezúttal nem véglegesítette, így nagyobb mozgásteret hagyott társainak. Fletcher: „Egyszer, azt hiszem még jammeltünk is stúdióban Flooddal. Ahelyett, hogy a dalok tökéletesítésén időztünk volna, az egész album hangzását próbálgattuk, és ez nagyon feküdt nekünk. Nem vagyunk műszaki zsenik, sokkal inkább még mindig 15 évesnek hittük magunkat, akik a punk hatása alatt állnak." A drasztikusan lerövidített, mindössze háromhetes preprodukciós szakaszt követően, a milánói Logic stúdióban végül megkezdődtek a Violator felvételei. Flood: „Milánó megadta az alaphangulatot. Martin és Dave is többnyire jelen voltak, mindenki rá volt hangolódva a másikra, mert más módszerrel akartunk dolgozni. Azt hiszem, hat hetet voltunk ott. A terv az volt, hogy keményen nyomjuk a melót, partizunk és persze maximálisan jól érezzük magunkat. Nem tököltünk túl sokat a dalokon, kivéve a Personal Jesust, mert ez irtó fontos volt az album hangzásának megformálásában." A produkciós csapat előtt a hagyományos gitársound sem volt többé tabu, bár a végeredmény továbbra is alapvetően a szintetizátorok és egyéb kütyük kimenetein öltött formát.

A lemez meghatározó dalának kezdetektől a Personal Jesust jelölte a brigád. A hangmérnöki teendőkben segédkező Steve Lyon így emlékezett erre az áttörést hozó pillanatra: „Amikor először felkértek, nemet mondtam, mert akkoriban egyáltalán nem jött be a zenéjük. Még mindig élt bennem az iskolai tini-pop kép, bár valójában tetszett néhány dolog a Music For The Massesről. Amikor viszont először meghallottam a Personal Jesust, mindjárt az első vagy a második napon, egyszerre leesett, hogy ez valami nagyon különleges dolog lesz." A szimpla bluestémára építő nóta alapjaiban formálta át a Depeche Mode-ról a köztudatban élő képet, hiszen ez volt az első dal a banda történetében, ahol a húros hangszer domináns szerepbe került. A négyes ezzel egyből a mainstream rockzenekarok kategóriájába került, olyan kívülállókként, akik bizonyos okokból ragaszkodtak a szintetizátorok kínálta lehetőségekhez. A kevés kivételek egyikeként a dallal kapcsolatban ráadásul az ihletforrásról is első kézből származó információval rendelkezünk. Priscilla Presley és a Király kapcsolatából, előbbi életrajzi könyve (Elvis és én) nyomán Gore a következőket olvasta ki: „Ez egy dal arról, hogy válik valaki Jézussá egy másik ember szemében, valaki, aki reményt és törődést ad. Így vagy úgy, de mindenkinek a szívében lakozik egy isten, és ez nem egy reális kép egy emberről, ugyebár."

A Personal Jesus kislemez már fél évvel az album megjelenése előtt napvilágot látott, természetesen nem mindennapi körítéssel. Először egy hirdetés jelent meg az angol lapokban, ezzel a szöveggel: „Your own personal Jesus". Később egy telefonszámot is odabiggyesztettek a szöveg mellé, amelyet felhívva meg lehetett hallgatni a dalt. Előretolt pozíciójának is köszönhetően az 1984-es keltezésű People Are People után a stáb általa újabb arany státuszú kislemeznek örvendhetett a tengerentúlon, Németországban pedig egyenesen 23 héten keresztül volt kirobbanthatatlan a listákról. A Violatorben azonban ennél is több rejlett, és ezt az akusztikus nótából diszkóslágerré lett második single, az Enjoy The Silence döbbenetes sikere minden addiginál világosabban mutatta meg. Talán nincs is a Földön olyan zenehallgató, akinek az Anton Corbijn által kiötlött videoklip kockái ne égtek volna a memóriájába: Dave Gahan, afféle modern Kis Hercegként, királynak öltözve, hóna alatt egy napozóággyal járja a skót Felföld, a portugál tengerpart és a svájci Alpok vidékeit, nyugalmat keresve. Kiemelten e dal, majd a lemez sikere emelte át valójában a bandát a szupersztárok közé, ahogy erről Fletcher is megemlékezik: „Előtte már jól mentek a dolgaink, de a Violatorral megmagyarázhatatlanul hatalmasra nőttünk... egyszerűen hihetetlen volt, és számos téren máig nem hevertük ezt ki." Az album bevallottan provokatív címe pedig nem más, mint egy poénra vett üzenet, legfőképpen a média felé. Gore: „A lehető legszélsőségesebb, nevetségesen heavy metalos címet akartuk adni az albumnak, de meg lennék lepve, ha az emberek értették volna."

A World Violation Tour névre keresztelt lemezbemutató turné méreteit és kifutását tekintve is az elképesztő méretű rajongói igények kielégítésére rendezkedett be. A 88 előadás csaknem fele természetesen Észak-Amerika stadionjaiban került megrendezésre, de Európán és Japánon keresztül egészen Sydneyig eljutottak vele. A jegyeket mindenhol rohamtempóban kapkodták el, az amerikai turné záró, Los Angeles-i koncertjére egyetlen óra alatt adták el a 48 ezer jegyet, így egy újabb dátumot is hozzátoldhattak az eleve meghosszabbított arénás körhöz... Mindehhez magánrepülőgép és kamionok sokasága szállította a hozzávalókat, a kulisszák mögött pedig a már a '80-as években felbukkant hedonizmus tombolása az egekig csapott – a lángokat azonban ekkor még sikerült kordában tartani. Daryl Bamonte turnémenedzser így emlékszik erre az időszakra: „1990-ben minden egyes zenekari tag élete megváltozott. A különbség a Violation és a Devotional között a hosszúságuk volt: a Violationnak még azelőtt lett vége, hogy bárki is igazán nagy bajba került volna. Jól szervezett turné volt egy nagyon kötött időszak végén és egy sokkal ziláltabb korszak elején." Bár a költségcsökkentés jegyében a körút csak a biztos sikerrel kecsegtető területeket érintette, így többek között kihagyta a kelet-európai régiót is, a kvartett mégis közel másfélmillió embernek mutathatta meg magát.

Az efféle ikonikus lemezekkel kapcsolatban természetszerűleg mindenkinek van egy kellemes vagy kellemetlen sztorija – ha a legmaradandóbbat kellene felidéznem, nekem egy varázslatos pillanatot adott. 2009 nyarán a zenekar éppen a Sounds Of The Universe albummal turnézott, és adott egy meglehetősen enervált koncertet a Puskás Stadion ronggyá ázott közönségének. Az eső azonban nem tartott ki a buli végéig, és ahogy a Personal Jesus standard eufóriája átfordult a Waiting For The Night minden sallangtól megtisztított záró témájába, végül a telihold is megajándékozott minket egy mágikus kikacsintással a felhők közül. Minden bizonnyal nem szűkölködik hasonló érzésekben az a kontinensnyi ember, aki egy vagy több formátumban megvásárolta, meghallgatta vagy csak távolról megköpködte (de ezzel is értékelte) a Violatorból eladott több mint 15 millió példányt. Az önmagában is döbbenetes értékesítési adatoknál is beszédesebb azonban a hisztéria azon foka, mely az LA-i Wherehouse előtt a dedikálásra siető srácokat fogadta. A három kilométeres hosszt is meghaladó sorban közel 17 ezer rajongó várt itt napok óta a bebocsátásra, a 9 órás kezdés idejére pedig már a fák ágain is emberek lógtak. A rendőrség természetesen berekesztette az eseményt, ez azonban nem akadályozta meg a világot abban, hogy eufórikus hangulatban ünnepelje új kedvenceit.

Meglepő módon akár a puszta számokat, akár a jellemző személyes preferenciákat tekintjük, a Violator nem tekinthető abszolút csúcspontnak a Depeche Mode pályafutásában. Én magam is számos albumukat kedvelem összeségében lényegesen jobban, ráadásul éppen az ezt követő, sötét és fájdalmas, '90-es évek közepére eső korszakuk termékeit (élén a Songs Of Faith And Devotion albummal), amely az eladások és a kritikai elismerés terén is jó eséllyel örökre felülmúlhatatlannak bizonyul. A rózsás lemez mindemellett nem csupán minden addiginál komolyabb áttörést hozott a csapatnak, de megtestesítette a teljességgel különböző zenei irányokból közelítő sokaság számára a tökéletes poplemez fogalmát is. Ennél kevesebbre ma, negyed évszázad elteltével sem tudnám értékelni az itt hallottakat.