Shock!

A Depeche Mode húsz éve napvilágot látott, nyolcadik stúdiólemezének kiadásakor a legtöbb érintett már sejtette, hogy a Songs Of Faith And Devotion nem csupán a csapat első, elképesztő mainstream sikereket hozó korszakát zárja majd le, de könnyen a csapat pályafutásának végét is jelentheti. A basildoni srácok együttesen, illetve az ezredforduló egyik legnagyobb formátumú dalszerző géniusza, Martin Lee Gore önmagában is a csúcsra járatta magát ezekben az időkben, a banda menedzsmentje pedig bölcs belátással hozta ki a legtöbbet a pengeélen táncoló brigádból. Bármi zajlott is azonban a háttérben, a lemez és a hozzá kapcsolódó turné egy tökéletes zenekart mutatott, az itt lefektetett alapvetések pedig zenészek tömegének mutattak utat a gépek és a valódi hangszerek által kreált hangszínek egybeolvasztásáról, hatásuk a legkülönbözőbb stílusokban mutatható ki mind a mai napig.

1990. november 27-én véget ért a Violator album turnéja, és talán csak a még mindig szkeptikus brit média kivételével a világ teljes mellszélességgel behódolt a Depeche Mode zenéjének. Szabályos őrület zajlott ekkor a banda környékén, amiből a négy zenekari tag négyféle irányba igyekezett menekülni. Az újra és újra kiújuló depresszióval küzdő Andy Fletcher és a mindig magába zárkózó Martin Gore néhány hét különbséggel lett apa, miközben Alan Wilder saját zenei projectjeiben keresett kikapcsolódást. A drogoknak ekkorra már nyíltan behódolt Dave Gahan második feleségével, Teresával – előző házasságát, fiát, a rajongók állandó zaklatását és a konzervatív szigetországot hátrahagyva – Los Angelesbe költözött. A könnyen befolyásolható és erősen önbizalom-hiányos frontember új környezetében nagy lendülettel kezdte el újra felépíteni önmagát valamiféle rockisten szerepében. A klasszikus értelemben sosem létezett „zenekar" három pólusa – a dalszerző Gore, és szócsöve, Fletcher, a háttérmunkás Wilder és a menedzser Daniel Miller, valamint a saját zenekari szerepében végképp elbizonytalanodó Gahan – ennél sokkal távolabb már nem is lehettek volna egymástól, személyes és zenei értelemben egyaránt.

Több mint egy évnyi látszólagos tétlenség után 1992-re azután elkerülhetetlenül mozgásba kellett lendíteni ismét a gépezetet, de erre akkor valójában a zenekar egyik tagja sem állt még készen. A heroin súlyosan személyiség-torzító hatását szenvedő, közben a tengerentúlon tomboló grunge lázában égő Gahan a demók hallatán végül némileg lelkesebbnek mutatkozott, így egy bérelt madridi villában végre minden érintett összejöhetett, hogy döntsön a folytatást illetően. Producerként ismét a Violatorral már bizonyított, a Nine Inch Nail-szel és Nick Cave-vel is alapműveket összekovácsolt Mark „Flood" Ellis mellett döntöttek, ráadásul az apaság révén rendkívül inspirált Gore dalai is rendkívül erősnek tűntek, a madridi stúdiós session mégis csúfos véget ért. Az összezártság a kreatív energiák helyett az egók elszabadulását eredményezte, a felek pedig saját világukba menekülve, a feszültséget különböző alkalmasnak tűnő eszközzel – itallal, drogokkal, öncélú zenéléssel – tompítva gyakorlatilag semmiben sem értettek egyet a készülő albumot illetően, és ez azután a folytatást is alapvetően meghatározta. A Depeche Mode ezen a ponton végképp képtelennek mutatkozott csapatként funkcionálni.

A Wilder/Flood kooperációt tökélyre vivő, precízen megtervezett és kivitelezett Violator után a dalszerző Gore egy organikusabb, hagyományosabb módon hangszerelt, glam rock hatásait is egyértelműbben megvillantó irányba vitte volna el a dalait, ami elvben megfelelhetett volna a frontember elképzeléseinek is. Gahan azonban az intézményesült formáció határait alapjaiban újraértelmező, forradalmi vízióival messze túljátszotta szerepét, és lassanként a produkciós csapat valamennyi tagjától eltávolodott. Jobb híján feleségével gyakran napokra bezárkózott, miközben például festéssel próbálta kiélni kreatív energiáinak azon maradék részét, melyet a heroin még nem tompított el. A sikertelen madridi szeánsz után már Fletcher is igyekezett távol tartani magát a stúdiómunkától, Gore pedig, ha tehette, jellemzően bárzongoristára itta magát a stúdiómunka idején. Ebben a furcsa helyzetben és a határidők szorításában, rendkívüli lassúsággal és állandó feszültségben végül a dalok egy hamburgi stúdióban kezdtek formát önteni.

A stúdiós jamből kialakult, Gahan páratlan énekteljesítményével megkoronázott Condemnation kivételével gyakorlatilag az utolsó pillanatig formálódott az album, a felvezető kislemezre szánt Walking In My Shoes a lemez állatorvosi lovává vált azáltal, hogy végül egy vállaltan befejezetlen verzió került fel az albumra. Az első single és a nyitószám így a gitárriffre építkező, rockosan húzós I Feel You lett. Talán éppen ezért sokan a Depeche Mode rockalbumaként tartják számon a Songs Of Faith And Devotiont, ez azonban inkább utal a csapat hozzáállására, mint a komplett anyagra, mely továbbra is egy merész elektro bandát mutatott. Martin a legkorábbi időktől fogva a rockzene egyfajta antitéziseként próbálta felépíteni a Depeche stílusát, és ebből az igényéből a Songs... idején sem engedett. A Wilder-módra rendkívül aprólékosan felépített zenében felfedezhetjük a brigád pszichedelikus, soul, hip hop hatásait, de tény, hogy egyértelmű a mindent átható rock 'n' roll attitűd. Az album elkészítését körbelengő erős érzelmek teljesen természetes módon domborították ki a zenekar lázadó oldalát ezidőtájt.

A Songs Of Faith And Devotion és az azt követő Devotional turné csúcsra járatta az őrületet, első ízben jutott fel Depeche Mode sorlemez az angol és az amerikai slágerlista első helyére is. Bandák sokasága kezdte Gahanékat meghatározó hatásaik között emlegetni, melyek között dance előadók éppúgy akadtak, mint a rock/metal műfaj képviselői. A lemez a legnagyobb piacok közül az Egyesült Államokban és Kanadában platina, Németországban és az Egyesült Királyságban aranylemez státuszt ért el, a popzene trónján lévő zenekart pedig tárt karokkal várták a világ arénái. A Devotional turné egészen 1994 júliusáig tartott, melynek során először 96 koncertet adtak Észak-Amerikában és Európában (a magyar koncertet az MTK Stadionban, 1993. július 27-én tartották), majd további 63-at Európán kívül, jellemzően szabadtéri helyszíneken. Az Anton Corbijn tervezte kétszintes színpad egyszerre volt rendkívül letisztult és látványos, a frontember one-man-show-ja pedig a háttérvetítésekkel együtt minden idők egyik legnagyszerűbb koncertélményévé tették ezeket a fellépéseket, ahogy azt a kapcsolódó koncertfilmen ma is bárki megtapasztalhatja.

Az elhúzódó lemezfelvétel és a kimerítő turné azonban végérvényesen elidegenítette egymástól a produkciós csapat tagjait, a zenekar egyre gyorsuló sebességgel tartott a megsemmisülés felé. Jellemző Gahanék hozzáállására, hogy a montsre koncertkörút során személyes problémáik és a véget nem érő tivornyák dacára mindössze két koncertet kényszerültek lemondani (azokat is önhibájukon kívül), a banda pedig rendre maximális teljesítményt nyújtott. A rettentő megterhelést Andy Fletcher megtépázott idegrendszere a turné utolsó szakaszára már nem volt képes elviselni, helyét erre a néhány koncertre Daryl Bamonte vette át. Flood a lemezfelvételt követően világossá tette, hogy amennyiben lesz következő Depeche Mode lemez (erre a bennfentesek közül kevesen fogadtak volna), annak munkálataiban már nem kíván részt venni. Alan Wilder zenei rendezőként becsületesen végigmelózta a turnét, majd 36. születésnapján, 1995. június 1-jén bejelentette távozását a zenekarból, lényegében a végérvényesen megromlott csapatszellemre hivatkozva. Dave Gahan a turné végeztével korábbi önmaga karikatúrájaként tartott külön bejáratú végzete felé, melyet 1995. augusztusi öngyilkossági kísérlete, majd 1996. május 28-i túladagolása tetőzött be. A hűségről és az odaadásról írt dalokkal a tinisztár Depeche Mode óriássá nőtt és megsemmisült, hogy azután az Ultrával felnőttként szülessen újjá.

A Depeche Mode május 21-én Budapesten, a Puskás Ferenc Stadionban koncertezik a Live Nation szervezésében.