Shock!

Egy réges-régi, azelőtt soha nem látott klasszikus majdnem eredeti felállásában és az abszolút mai kedvenc, akikről minden szépet és jót elmondtak már, de mégsem tudjuk eleget dicsérni - szóval két olyan zenekar, akiket kész lennék bárhol, bármikor megnézni. Mégis mit írjak egy ilyen összeállításról azon kívül, hogy a 2001. év bulija, életem egyik leghatalmasabb élménye, amelyet talán csak a Psychotic Waltz, a Savatage vagy az utóbbi időkből a Skyclad koncertek varázsához merek hasonlítani?! Azért elvakultság ide vagy oda, nem szabad megfeledkezni a két előbandáról sem.

Az igen képtelen nevű Rawhead Rexx a minőségi tucatzene tökéletes megtestesítője. Power metal (igen, már megint), túlnyomórészt európai, egészen pontosan német szabvány szerint. Az énekes/gitáros pl. megszólalásig hasonlít Chrisre a Grave Diggerből, bár a hangja más, magasabb és rugalmasabb. Semmi komolyabb kivetnivalót nem találtam bennük, de nem is éreztem kimagaslónak, amit csináltak. Becsülettel tették a dolgukat és legalább nem is visszhangtalanul, ennyit róluk.

A svéd Soilwork hirdetéseiben egy Rob Halfordnak tulajdonított idézet hívja fel a figyelmet a csapat különlegességére, ami arra enged következtetni, hogy a Kopasz Isten életéből kimaradhatott a Slaughter Of The Soul c. remekmű az At The Gates-től... Jó, ez így elég gonoszkodó poénnak tűnhet, de nem csesztetem a társaságot, mert alaposan rászolgált a bizalomra, bár a hatások valóban elég nyilvánvalóak. Dallamokban is gazdag death/thrash metalt kaptunk a képünkbe bravúros hangszerkezeléssel, rátermett fazonokkal. Meg egy halom tuti nótával. Nem kezdő gyerekekről van szó, már a harmadik lemezük jött ki, de totálisan érett produkciót nyújtottak, meglepődnék, ha most nem törnének át. Sok sikert hozzá!

Apropó, Warrel Dane-ék sem akármilyen áttörés előtt álltak a turné idején. Eddig ugye létezett egy határtalanul lelkes "keménymag", amely bolondulásig szereti a Nevermore-t (és elődjét, a Sanctuaryt), tavaly pedig megjelent az eddigi anyagaikhoz hasonlóan mély és sokrétű, mégis befogadhatóbb Dead Heart... album, nem csoda, hogy fullra megtelt az E-Klub. Sem az a mániákus tombolás, amely rögtön a nyitó Narcosynthesis alatt fogadta a csapatot...

Az egyik leginkább szembeötlő dolog velük kapcsolatban az, micsoda hajszobrászati műalkotásokat vonultatnak fel ezek öten, mintha a tényleg elképesztően hosszú lobonc valamiféle koncepció lenne náluk. Kell-e mondani, a másodgitáros Curran Murphy is pompásan illik ebbe a képbe. Mindehhez némi teátrális színezetet adtak a Dead Heart... borítójára épülő díszletek és a zenészek maszkjai, amelyek persze hamar lekerültek a kezdés után. Klassz látvány volt, szó se róla, azonban a domináns elem az emberi tényező maradt: a briliáns hangszeres játék, a fergeteges színpadi akció.

Bárki láthatta, micsoda átéléssel játszottak, de a legvadabb témákat is annyira magától értetődő módon, olyan lazán hozták, hogy döbbenet!!! Van Williams dobos nem ritkán vigyorogva ütötte az agyafúrtabbnál agyafúrtabb figurákat! Warrel meg, amikor épp nem az énekével, földöntúli dallamaival igézett, akkor úgyszólván a tenyeréből etetett minket, hallatlanul közvetlen és emberi a fickó.

Ebben a kb. hetven percben kitárulkozott a zene magassága és mélysége, megnyílott valamennyi létező dimenziója: a The Seven Tongues Of God eszement komplexitásával (Warrel szavaival élve) leástak a thrash metal gyökereihez, a We Disintegrate, az Inside Four Walls vagy a Beyond Within intenzitását már csak a totálisan elfajult The Sound Of Silence-szel lehetett fokozni, a Dreaming Neon Black, a The Heart Collector és a Believe In Nothing felkavaró lírája valóságos katarzist váltott ki - és így tovább, hogy a ráadásban a The River Dragon Has Come hihetetlen energiatöltete és a végtelenül sötét hangulatú, lesújtó, mégis felszabadító erejű Dead Heart... tegye fel a koronát a bulira.

Ahogy a fentiekből kiderül, komoly hangsúlyt fektettek a tavalyi albumra és valóban, mindössze két friss számot hagytak ki a programból. Igen jóleső volt látni, mennyire hisz a Nevermore ebben az anyagban. Ennek ugyan a debütalbum meg az In Memory EP látta kárát és Sanctuary nótát se játszottak, mégse támadt hiányérzetem. Egyszerűen nem találok szavakat!!!

Őszintén szólva tartottam is tőle, hogy az Annihilator szintén komplex, de lényegesen földközelibb muzsikája ezek után nem lesz annyira hatásos. Aggodalmam szerencsére hiábavalónak bizonyult. Egészen onnan, hogy az első számok között beérkezett a hajtós King Of The Kill és a Set The World On Fire a régi jó háborús intróval, már éreztem, nagyon is rendben lesz a buli!

Az egésznek külön izgalmat adott, hogy Waters főnök mellé újra felsorakozott Dave Davis gitáros és Ray Hartmann dobos az alapfelállásból (bőgőn Russ Bergquist nyomult), a mikrofont pedig az eddigi legrátermettebb énekes/frontember ragadta magához. Joe Comeau az Overkill tagjaként már megfordult nálunk, tavaly pedig a Liege Lorddal láttam Wackenben, tehát tudtam, mennyire markáns színpadi egyéniség és mekkora hang. Térfogatos egy ürge, az biztos, szóval nem kell attól félni, hogy elveszne a deszkákon, de emellett nagy fazon is, nem jelent neki gondot a banda oldalára állítani a népet.

Ahogy a másoktól származó korábbi énektémákat elsajátítani sem. Jeff Waters baromi felszabadultan pengetett, láthatóan élvezte, hogy elég a gitárjátékra koncentrálnia és a közönség lelkesedése is igencsak lendületbe hozta. A király új album számainak (a címadó Carnival Diablos, The Perfect Virus, Shallow Grave stb.) kiemelt szerep jutott, de természetesen az első három korong alapműveletei sem maradhattak ki. Jött pár dal a 90-es évek második feléből is, ezeket ugyan én személy szerint nem tartom olyan nagyra, de elfértek. Volt még nagyszabású sör- és pólódobálási akció a színpadról a zenekar hálája jeléül.

Vagyis a magyar rajongók ismét bizonyítottak! Összességében a nevéhez méltó, megsemmisítő koncertet adott az Annihilator. Ez is azt támasztja alá, hogy még mindig van helyük a metal színtéren, Jeff Waterst és társait nem lehet csak úgy kiütni! Pláne, ha nem csupán egy albumra marad együtt a mostani, roppant ütőképes gárda. Még szép, hogy szorítok nekik!!!

Mondom, ezt a zseniális Nevermore-Annihilator kettőst kész lennék bárhol, bármikor újra megnézni. Az ilyen jótékonyan brutális, földbedöngölő, ám mégis felemelő, messzemenőkig pozitív kicsengésű power metal buli, különösen mifelénk, úgyszólván létszükséglet.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Annihilator
Nevermore