Chris Impellitteri egy amerikai fickó, aki a neoklasszikus gitározás amerikai szteroidokon felpumpált verziójában utazik. Hősünk a Vice zenekarban töltött, rövid demós korszakot követően, 1986-ban már a saját maga után elkeresztelt bandában folytatta a muzsikálást, ahová át is mentette ex-Vice-os kollégáját, Rob Rock énekest. Egy évre rá kijött a bemutatkozó EP, az első, 1988-as Impellitteri-nagylemezen azonban mégsem Rock, hanem Graham Bonnet énekelt. 1990-ben azonban már újra Rob kezében volt a mikrofon, kettejük párosa pedig – kiegészülve az 1990-óta kirobbanthatatlan bőgőssel, James Amelio Pullival – a 2000-es évek első évtizedében beiktatott szünetet leszámítva konstans tényezővé is vált a zenekarban. A rövidke különválás alatt Rob Rock kiadott négy szólólemezt, Chris meg előbb ismét csak Graham Bonnet, majd egy tök ismeretlen, fiatal srác, Curtis Skelton csatasorba állításával folytatta a lemezek készítését. Igaz, az utóbbival kiadott, modernebb megközelítésű 2004-es Pedal To The Metal ma már annyira fekete báránynak számít, hogy a banda weboldalán található diszkográfia meg sem is említi.
A status quo aztán 2009-ben, a Wicked Maidennel állt helyre: visszatért Rock meg a klasszikus Impellitteri-hangzás, ezekkel együtt pedig a rajongók boldogsága is. A friss War Machine már a harmadik lemez azóta, és természetesen folytatja pontosan ugyanazt az utat, amire a csapat Rock visszatértével fordult. Rob a klasszikus Halford/Dio iskola amerikai tanítványa, azaz úgy énekel a legendás elődök stílusában, hogy hangjában ott van az az árnyalatnyi extra karcosság, ami csak a tengerentúli vokalistákra jellemző. Ha pedig ehhez hozzáadod Chris szuperszonikus gitározását, meg is kapod az Impellitteri hangzását. A War Machine-től meg tizenegy új dalt, döntően remek formában.
Mondhatnánk persze, hogy az előző, The Nature Of The Beast óta eltelt hat év elegendő szünetet jelentett az elemek feltöltéséhez, de nem feltétlenül lenne igaz. Ha őszinték akarunk lenni, a csapat utolsó másfél évtizedének van egy kifejezett kiugrásoktól mentes minőségi görbéje, amibe a War Machine pontosan úgy simul bele, ahogy tette azt a Skelton távozása óta született korongok mindegyike. A banda régóta jól bevált módszerek és panelek mentén dolgozik, és természetesen az új cucc is ezek maximális figyelembe vételével készült. Aki tehát Paul Bostaph csatasorba állítása kapcsán súlyosodást, netán thrashesedést várt volna, annak ideje letörölni a párát a szélvédőről. Az Impellitteri soraiban eddig is egymásnak adták a kilincset a jobbnál jobb dobosok Stet Howlandtől Ken Maryn át Glen Sobelig, sőt, Paul még csak nem is az első Slayer-ütős, aki beült a cucc mögé, hiszen a Venomon és a The Nature Of The Beasten például Jon Dette dobolt. Szóval Bostaph sem több egy újabb nagynevű szerzeménynél, bélyegét azonban annak ellenére nem igazán nyomja rá az anyagra, hogy több most a duplázó, mint eddig bármikor. Viszont eléggé háttérbe keverték a dobot, így a horzsoló gitárok és a vastag énektémák mögött akkor sem igazán hangsúlyos, amiket Paul játszik, amikor rálép a gázpedálra. A War Machine dalai ettől még abszolút a klasszikus Impellitteri-sound szerint készültek, és a magam részéről nem is feltétlenül várnék mást sem a csapattól, sem pedig idén már 60 éves főnökétől.
Fentiek miatt nagyon nem látom értelmét boncolgatni a dalokat; annyi épp elég, hogy ha szereted Chris Impellitteri munkásságát, akkor az AI-paranoiát dalba öntő Superkingdom, a szélvész tempókat klasszikus zenei betéttel ellenpontozó Wrathchild, a súlyosabb What Lies Beneath, a lemez leggyorsabbjának címét behúzó Hell On Earth, a priestes Power Grab vagy a záró, szintén szélvész Just Another Day sem fog csalódást okozni. Számomra egyedül a szövegében fájdalmasan klisés Out Of My Mind (Heavy Metal) tűnik gyengébbnek a többinél, illetve nem lehet szó nélkül elmenni a rettenetesen szar borító mellett sem. A War Machine viszont ezekkel együtt is abszolút korrekt anyag. Nyilván Chris Impellitteri is túl van már a kreatív csúcson, de a gitározáshoz és a jó dalok írásához még mindig nagyon ért.
