Shock!

Bevallom, az év elején kissé elvesztettem a fonalat zeneileg, de úgy érzem, tavasszal megint sikerül majd felvenni a ritmust. Ennek talán első jele az volt, amikor az új Impellitteri album érkezéséről értesültem, melyen – ahogy a hírek szóltak – újra Rob Rock énekel old school témákat.

Nos, a hírek nem hazudtak, a Wicked Maiden (jó kis bandanév lehetne amúgy) olyan, mintha az előző Impellitteri lemez, a helyenként ízlésesen, másutt erőltetetten modernkedő Pedal To The Metal meg se született volna. Nekem személy szerint tetszett az anyag és feltétlenül újra is hallgatom majd párszor, de érthető, hogy egy ilyen markáns stílussal rendelkező előadótól, mint a mi Chris barátunk, a csőlátású rajongótábor nem nagyon fogad el mást, mint a klasszikus irányvonalat.

Kísérletezni persze mindenkinek van joga, sőt kell is, hiszen általában a kikacsintások után tér vissza igazán az ihlet. Szóval vegyük úgy, hogy a Pedalra szükség volt ahhoz, hogy a Wicked Maiden létrejöhessen. A 90-es évek elején ugyanezt már eljátszotta a csapat: készült egy nem túl sikeres hair metalos Impellitteri album (Grin And Bear It), majd azt követően Chris csak úgy fosta magából a gyilkosnál gyilkosabb lemezeket (Answer To The Master, Crunch, System X stb. – beszarás, hogy mekkora muzsikák!) Szóval ez a friss dalcsokor Impellitteri a javából! Lesarkítva persze minden lemez teljesen ugyanolyan, és csak a rajongók tudnak köztük különbséget tenni, ennek alapján pedig ki-ki kinevez magának egy-egy kedvencet (nekem abszolút a Graham Bonnett zsenialitásától is duzzadó System X az über), de mostantól bizony a 2009-es anyag is ott tolong a sorban és mindent meg is tesz azért, hogy őt válasszuk.

Sokmindenre rá szokták mondani, főleg promószövegeken, hogy neoklasszikus power metal – nos, amit itt hallunk, kellemes 42 percben, az az a zene, amire igazán rásüthető az elcsépelt bélyeg. Harapós, rafinált riffek, brutál húzós alapok, hasító ének és teljesen elmebeteg szólójáték – mindezt pedig diszkréten oldják a szerényen, de nagy hozzáértéssel a nótákba rejtett billentyű- és zongoradíszítések. Tényleg szenzációsan jó anyag, jobbnál jobb dalok követik egymást – már ahogy a címadóval elindul az agysikálás, az teljesen kész: riff-tempó-sikoly-virga és szétbasz a metal! A tempó pedig nemigen akar alábbhagyni: az első négy-öt körben biztos, hogy csak arra tudsz figyelni, hogy kellő hangerővel bizony leviszik a hajad Impellitteri témái és Rob dallamai.

Hogy érdekességeknek se legyünk híján, a tradicionális Impellitteri-zúzdák mellé ezúttal egy Saxon-hatású brutál'n'rollt (Hi-School Revolution) is kapunk – aki emlékszik a She's A Nighttime Lover című, felturbózott Rainbowra emlékeztető tételre a System X-ről, az érti, mitől is érdekes ez a nóta. Egyébként, ha akarjuk, az Ossian Sörivók klasszikusának témáját is kihallhatjuk belőle a vicc kedvéért. A többi pedig tényleg olyan egységesen ütős, hogy legszívesebben az összest felsorolnám. És ahogy az egész szól, ezek a húsos riffek... Ha ilyen szteroidokkal dúsított nótákat nem is szeretnék Yngwie-től hallani (értő füllel hallgatva nyilvánvaló, hogy teljesen más stílusban alkot a két őrült), ezt a hangzást azért jó lenne reprodukálni nála is egyszer – garantáltan csökkenne a főállású fanyalgók száma.

Egy szó, mint száz: az év első igazán komoly csúcsteljesítménye power metalban! És jöhet bármi idén, bérelt helye van nálam a legjobbak között.