Dervisindulóra emlékeztető intróval indít a norvég Dodheimsgard (mostantól hivatalosan is DHG) negyedik lemeze, melyből már sejthető, hogy a „gonosz ötös" ismét tartogat meglepetéseket új művén. Az előző, 666 International című alkotás egy vérbeli avantgarde black metal sújtás volt, s ugyan megint új felállással, de ezt a nem egykönnyen emészthető vonalat viszik most is tovább Vicotnikék.
Mondjuk az intrót követő Vendetta Assassin pont egy hagyományosabb black tétel, bár talán a szellősre vett hangzás miatt sincs az a szokásos, blekkesen fortyogó, masszaszerű örvénylés, amit annyi tucat sátán-metalos banda alkalmaz orrvérzésig.
Az első igazán érdekes dal a harmadik The Snuff Dreams Are Made Of, elborult sci-fi moziba illő pittyegésekkel, fura, gépies zörejekkel. Ez az industrial beütés végig jelen van, rideg is lett tőle az album, mint egy késdobáló kocsmában a hangulat. Itt bukkannak fel először olyan érdekes dallamok, melyeket az új pacsirta, Kvohst produkál, és igen szokatlanok. Nekem úgy a tizenharmadik meghallgatásra szokta meg a fülem ezeket a disszonánsnak ható énektémákat, amik egyébként jók, csak mégis. De például a mindössze másfél perces Secret Identity egy kellemes, ám borús danolászás, és furcsamód ugyan hús-vér ember produkálja az éneket, mégis szinte minden érzelem hiányzik ebből a hangból. Súlyos. Aztán a The Vile Delinquents-szel megint elszabadul a pusztító gyári őrület, erre a black metal kifejezés már nem is használható.
Az Apocalypticism-nél erős Nine Inch Nails borzolja az amúgy is már eléggé összezavart kedélyeket, Trent Reznor bácsinak biztos bejönne. Majd megint másfél percnyi északias fagyosságot árasztó dana-dana, és itt már bizonyos, hogy ezek a srácok nem az Immortal babérjaira akarnak törni. Ekkor azonban, csak hogy meghazudtoljanak, szélvész gyorsasággal belecsapnak a Ghostforce Soul Constrictorba, ami tényleg standard, kétlábgépes black nótaként indít, és ami egyáltalán nem jellemző a jobbára középtempós albumra. Na, azért idővel itt is megjelennek a samplerek, nemhiába avantgarde a játék neve.
Számomra az album mélypontja az erősen bedrogozott Depeche Mode-hoz hasonlatos All Is Not Self. Enyhén szólva nem vagyok egy nagy Depeche Mode fanatikus, ezt a tételt pedig egyenesen feleslegesnek érzem, nincs benne elég erő, düh, megakasztja a lemez lendületét. Szerencsére Vicotnik és hordája nem is erőlteti sokáig ezt a szörnyűséget, érkezik a Supervillain Serum a megszokott betonozással. Kvohst üvölt, hörög, ordít, pörög a lábdob, itt-ott némi programozott effekt; ez így már jobb.
Az együttes '94-es alakulása óta annyian fordultak meg itt, hogy annak bemutatásához külön honlap szükségeltetne, de azért egy nevet mindenképp meg kell említeni. Ő Fenriz, a kult Darkthrone dobosa aki a DHG-ban basszusozott és vokalizált még valamikor a banda indulásakor. Ugyanakkor a mostani felállásnak sincs miért szégyenkeznie, a Supervillain Outcast erősre sikeredett, de sokszori hallgatás kell hozzá, és bizony, az is igaz, hogyha kinézek az ablakon, akkor nem az efféle zenéhez támad kedvem ebben a már-már kaliforniai hőségben. Éjszaka vagy borús időben viszont kellemes hallgatnivaló. Perverzeknek, kik kéjes örömöt éreznek az olyan szavak hallatán, mint avantgarde vagy industrial kereshetik is az új DHG lemezt, a szórakozás garantált.
