Shock!

Ha Devin Townsend jön, akkor menni kell, ez nem kérdés, hanem tény. 2012 decemberében láthattuk itthon először a kopasz gumiarcút, aki akkor a Fear Factory társult headlinereként, de időben a Los Angeles-i cybermetalosok előtt lépett színpadra az A38 Hajón. Nem hiszem, hogy csak számomra volt akkor ő az igazi főattrakció, utána Dino Cazareséket kevéssé találtam meggyőzőnek, hiába kedvencek ők is – főleg, mivel Devin még betegen is képtelen hamisan énekelni, ellenben Burton C. Bell-lel, aki kizárólag arra képes. Az előzetesen most is a Hajóra meghirdetett koncertet aránylag gyorsan átrakták a Barba Negrába, így kényelmesebb, nagyobb (és fotósárokkal rendelkező) helyszínen tekinthettük meg ezt a stílusilag széles skálán mozgó csomagot.

A norvég Shining kultikus volta ellenére a stábból kizárólag Koroknai Balázs kedvence, aki sajnos nem tudott aznap a koncertre ellátogatni, Kiss Gáborral ketten pedig csupán a buli végére értünk oda, így teljes képet nem tudunk nyújtani az elhangzottakról. A helyszínre érve ugyanakkor így is beigazolódott, amire előzetesen is számítottunk. Pár perc erejéig akár szimpatikus zenei megoldásokat is tartalmazó, amúgy elég kakofón, modern, ámde avantgarde elemeket tartalmazó, isten tudja milyen zenéjük számunkra (!!!) nem okozott túl nagy élményt. Ezzel a közönség nagy része szerencsére nem így volt, láthatóan sokan mentek a norvégok miatt, akik – a szemellenzőt levéve – valóban meggyőzőek lehettek a színpadon, így a Shining-rajongók maradéktalanul örülhettek aznap. Nem a mi világunk, van ilyen.

Az a helyzet, hogy a Periphery sem a mi asztalunk, én hiába szeretem nagyjából az ősidők óta a Meshuggah-t, a lebutított 'shuggah-riffekkel engem nem tud megvenni egy zenekar sem, hiába raknak rá dallamos éneket, ez van. Egyébként a Dream Theater előtt már láttam a srácokat, ez pedig a koncerten akkor ugrott be, amikor az egyik oldalról előkóválygott Misha Mansoor. A véleményem azóta sem változott: nem értem, miért kell ide három gitár, a színpadot csak az egyébként sokszor kutya hamisan éneklő énekes, Spencer Sotelo töltötte be, a többiek alatt nem robbant a deszka, pedig nem ártana. Továbbra is masszának érzem a zenéjüket, nem nőnek a szerzemények igazi dalokká, amit a dallamos ének pedig előrevetítene. Az utolsó számként elővezetett Graveless volt a sláger, arra mozdult be a legjobban a közönség, és ott még én is éreztem a pozitív energiákat. És ismétlem magam: szerencsére a nézők az általam leírtakkal ellentétben vették a lapot, tényleg baromi sokan voltak kíváncsiak rájuk, végig énekeltek, mozogtak, fortyogott a nézőtér is helyenként. A Periphery-rajongók boldogan térhettek haza, ennek a koncertnek a stábból pedig Oravecz Zoli örült volna igazán, de ő sem tudott részt venni az estén.

Devin Townsend viszont annál inkább kedvencünk, ez van, popperek vagyunk, vállaljuk. Az első három számot fotózással töltöttem a színpad előtt, és ott kábé semmit nem lehetett értelmesen hallani, de legalább jó közelről láthattam Devin mester tényleg teljesen elmebetegnek tűnő vigyorait, vicsorait, és megtapasztalhattam hihetetlenül pozitív kisugárzását is – Anneke-light, kicsit több őrülettel megszórva, nem csoda, hogy oly' sok dalban egymásra találtak.

A setlistet nem néztem meg előre, de azért számoltam vele, hogy főleg az utolsó lemezt fogja promotálni, ami számomra nem lett túl nagy kedvenc. Hiába imádom a kanadai srác zenéit, nem feltétlenül tudok imádni minden egyes hangot tőle, és bizony a Z2-t már túl soknak érzem: sok jó pillanat, még több önismétlés és borzasztó sok fárasztás egyvelege. Ez bizony élőben is átjött, sok volt a túláriázott középtempós szerzemény, ami helyenként leültette a koncertet (igen, én is visszasírom a Strapping Young Ladet). De Devinre ennek ellenére sem lehet haragudni, olyan féktelenül boldog, kedves, szuggesztív és pozitív előadó, aki az összes fárasztó vicce ellenére magával ragadja a közönséget fél pillanat alatt. Az meg félelmetes, mekkora hang, sőt HANG, csodálatosan énekelt végig, hiba nélkül, sokszor harminc centi távolságra a mikrofontól.

A szokásos gegek megvoltak, mint például a Lucky Animals közönséget bohóckodásra felhívása, vagy a végén a standard heavy metal szinkrongitározás (hárman, ahogy azt illik), ráadásblokk meg most sem volt, nem is hiányzik, túlságosan komolytalanul komoly az ő előadása ahhoz, hogy egy rendes visszavisszázást röhögés nélkül ki lehetne bírni. Volt néhány dal az Addicted! lemezről is szerencsére, amelyek láthatóan alaposan fel is pezsdítettek mindenkit, engem meg főleg. A kísérőzenészek szokás szerint hibátlanok, de nem ők és nem is igazán a háttérvetítés adta el a show-t, hanem Townsend mester, aki nélkül hihetetlenül sápadt lenne a mai zenei színtér. Még akkor is, ha önismétel. Pont ezen önismétlések miatt nem éreztem sem katarzist, sem döbbenetes energiafolyamot, pedig ha a koncert végig olyan lett volna, mint a zárószámként elővezetett Kingdom, akkor egészen biztosan meglett volna az is. Vagy csak én voltam túl fáradt aznap. Mindegy is, kellemes volt az este így is, és akármikor meg tudnám nézni újra, akkor is, ha a legkiállhatatlanabb dalait tűzné műsorra.