Shock!

Ahogy azt a fezenes Dream Theater beszámolóban Kiss Gábor kolléga hosszan kifejtette, a rocksajtó hosszú hónapokig volt hangos a Mike Portnoy vs többi zenekartag által gerjesztett enyhén szólva is kínosnak mondható csörtétől, és ahogy az lenni szokott, ilyen helyzetben a csendesebb fél jön ki jobban az adott helyzetből. Mivel a Dream Theater tavaly augusztusban már bemutatkozott nálunk Mike Manginivel, így a fél évvel későbbi (!) arénás koncert látogatottsága akár lutri kategória is lehetett volna, ám a Dream Theater rajongók kitartanak kedvencük mellett bárhol, bármilyen körülmények között. Nem is volt kínos az Aréna laza fél házat kitevő tömege, nagyjából erre lehetett számítani.

Az előzenekarként bemutatkozó Periphery (műfajmegjelölés: djent, aminél kevesebb idegesítőbb és irritálóbb stílusnevet találtak ki a rockzene történetében) leginkább a közös kiadó miatt kerülhetett a turnéra, noha a műfaj kedvelői körében a csillaguk is felfelé ível. Mostani mércével nézve divatos zenét játszanak, vállalhatóan is néznek ki a marylandi fiatalok, és a hangszeres tudásukkal sincs probléma. Ügyesek, kreativitás is szorult beléjük, a dobos srácot egy élmény volt nézni, az meg más kérdés, hogy a három gitárt még ehhez a masszív zenéhez is feleslegesnek érzem.

Kellemes szórakozásként könyveltem el a rájuk szabott időkeretet, de egy másodpercig nem éreztem azt, hogy kedvem támadt meghallgatni (újra, mert korábban megtettem) a lemezüket. A Meshuggah-tól eredeztetett zenei alapokra emós éneket szorítanak: Spencer Sotelo helyenként a csillagokat is leénekli az égből, rendben van a hangja tiszta éneknél és üvöltözésnél szintúgy, csak éppen teljesen jellegtelen a hangszíne, és sajnos nincs egy megjegyezhető énektémája sem. Az a fajta zene a Peripheryé, amit jó meghallgatni egy-egy ilyen alkalommal, de nem marad meg utána semmi – talán egy fesztiválon vagy kisebb klubban jobban meghatottak volna, egy ilyen méretű színpad még láthatóan kifog rajtuk. Mivel még pályájuk elején tartanak, van idő, hogy fejlődjenek, noha a divathullám jó ideig előre fogja őket dobni, teljesen mindegy, mennyire izgalmas igazából, amit csinálnak. Az meg talán mindennél többet elmond, hogy számcímként ilyen marhaságot képesek adni: Jetpacks Was Yes!

Akik nézegették a Dream Theater eddigi setlistjeit, jobbára az új lemezt alaposabban bemutató koncertre számíthattak – nem túl meglepő módon –, ellenben nálunk a program második egy részét picit megcsavarták, ami nem is baj. Ráadásul eleve nem készültek túl sok kimondott slágerrel, és a tavalyi koncerthez hasonlóan most sem a Pull Me Underrel zártak, ami ugyan a mai napig libabőröztetően szenzációs szám, de nem nagy tragédia, ha alkalomadtán kimarad.

Igencsak hosszadalmas (Hans Zimmer Inception soundtrackjéről, amit eleve imádok) intróval nyitottak, melyet a színpad tetejét uraló három kockába kivetített rajzfilmmel támogattak vizuálisan, majd a Bridges in the Sky-jal kezdődött is a szeánsz. Az A Dramatic Turn Of Events dalai kifogástalanul működnek élőben – és meg kellett állapítanom a koncert alatt, hogy a lemez is egyre szerethetőbb. A nyitó Bridges és a 6.00 után következő a Build Me Up, Break Me Down mondhatni zökkenőmentesen illeszkedik a repertoárba.

A dobszólót viszonylag gyorsan ellőtték, az ötödik The Dark Eternal Night után máris Mike Mangini egyszemélyes produkciója következett, melynek az első felében még azon gondolkodtam, hogy vajon milyen százalékban használ parasztvakítós, illetve valóban technikás elemeket, de aztán gyorsan belefeledkeztem a játékába, az utolsó cirka húsz másodperc után már a mellettem ülő fotós kollégának lelkendeztem a produkciójáról. Talán nem véletlen, hogy ennyire a program elején került sor a szólójára, határozottan az volt az érzésem, itt állította maga mellé a korábban kétkedőket. Ezután egy első lemezes (amin ugye még Charlie Dominici énekelt) dal következett, az A Fortune In Lies, majd éles váltással az Outcry-jal rántottak vissza a mába. Nos, ebben a számban azért akad néhány felesleges villantás, de az akusztikus blokkal kárpótoltak mindenkit, akinek netalán sok volt a hangszeres bemutatóból. A Wait For Sleep bármilyen körülmények között gyönyörű, a Far From Heaven is megpendített néhány érzelmekre felhangolt húrt, és mivel először csak Rudess és LaBrie, majd Myung volt a színpadon, felsejlett bennem az a gonosz gondolat, hogy ugyan hiába két órás egy Dream Theater koncert, a személyekre eső nettó játékidő úgy egy óra húsz perc lehet. A Six Degreesről a War Inside My Head és a The Test That Stumped Them All rendkívül kellemesen dörrent meg, kedvem is kaptam, hogy újra meghallgassam azt a lemezt, mint ahogy a ráadás As I Am című (totálisan Metallica-ízű) száma pedig meghozta a hangulatot a Dream „fekete lemezéhez”.

A színpad méretéhez képest nem variálták túl a látványt, noha a fényekkel időnként elfogadhatóan játszottak. Jordan Rudessről és John Myungról a szokásosat lehet elmondani (konstans billentyűforgatás, jelentéktelen színpadi jelenlét / még jelentéktelenebb színpadi jelenlét és pókujjak), John Petrucci pedig egyre deformáltabbnak tűnik ezzel a mesterségesen duzzasztott felsőtesttel és a hosszúra növesztett, de fucsán ritkuló hajjal. Gitározni azért még mindig tud. James LaBrie-nek pedig mintha nagyobb tere lenne – már ami a színpadi jelenlétet illeti –, legalábbis én nem emlékszem arra, hogy (DT-dizájnos) mikrofonállvánnyal pörgött volna, és eleve többet mozgott, gesztikulált, noha a koncert előtti interjún erősen látszott rajta, hogy fáradt, és a hírek szerint a csapat nagy része beteg is volt. A hangját illik mindig kritizálni, és ugyan nem volt mindenhol tökéletes, de jó formát hozott.

Mike Mangini vélhetően a lehető legjobb választás volt Mike Portnoy helyett, alázatos, nagy tudású dobos, és mindenki örömére nem akar klón lenni, szimpatikus, kedves fickónak is tűnt, és érezhetően egyben volt a zenekar minden szempontból. Viszont önző fanként olykor azért ott motoszkált bennem a gondolat, hogy hiányzik annak a színes szakállat viselő zenebohócnak a jelenléte, még akkor is, ha rátelepedett a zenekarra. Ennek ellenére csak azt tudom mondani, hogy az egyik legjobb hangulatú és legérzelemdúsabb Dream Theater koncert volt, amit eddig láttam.