Shock!

Az utóbbi évek egyik legnagyobb vihart kavart történése egyértelműen a Dream Theater, illetve most már csak ex-dobosuk, Mike Portnoy közötti szappanopera volt. A prog színteret tekintve biztos, de az egész metal műfajra is igaz, hogy kevés tagcsere borzolta a kedélyeket hasonló nagyságrendben mostanában. Nemcsak azért, mert vitathatatlanul a Dream Theater trónol a progmetal képzeletbeli trónján, hanem azért is, mert Mike Portnoy személyében szívét és egyik fő kreatív motorját veszítette el a zenekar. Legalábbis eddig ez a kép élt az emberekben. Hogy mindez miképp fog változni az egy hónap múlva érkező tizenkettedik Dream korong, az A Dramatic Turn Of Events tükrében, azt majd meglátjuk.

Amellett, hogy Portnoy a dalszerzésből is igen hangsúlyosan kivette a részét, a Dream hangzás meghatározó részét is képezte, ráadásul egyfajta belső menedzserként is működött, aki turnékat, koncerteket szervezett a zenekarnak, mellesleg pedig egyre inkább a rajongók szemében is ő volt a nagybetűs Dream Theater Főnök. Azt pedig, hogy a legtechnikásabb, legegyedibb stílusú ütősök közé tartozik, annak ellenére is el kell ismerni, hogy az amúgy saját kedvenceivel szemben átlagon felül kritikus Dream táborból és kívülről is sok kritika érte megalomán stílusa miatt.

Nem volt egyszerű tehát a megmaradt négy muzsikus helyzete, mikor Mike bejelentette, hogy ha nincs szünet, akkor ő bizony kiszáll. Nem hiába jutott azonban mára a csapat mérföldekkel messzebbre, mint egykori pályatársaik – elég csak a Fates Warning vagy a Queensryche jelenlegi helyzetére gondolni –, ebből az érvágásból is sikerült előnyt kovácsolniuk, hiszen Portnoy utódjának kiválasztását dokumentáló felvételeket hihetetlen érdeklődés övezte, és végül a befutó Mike Manginit így végül minden érdeklődő régi ismerősként üdvözölhette, mikor a csapat bejelentette: Mike helyett egy újabb Mike került a zenekar soraiba. Közben a tizenkettedik lemezt is megírták – igaz, még dobos nélkül –, a néhány hete elérhető új nóta pedig világosan mutatja, a csapat nagyjából ott kívánja folytatni, ahol a Black Clouds & Silver Linings albummal két éve abbahagyták.

Egy ilyen mesterien felvezetett, kiválóan promózott turné utolsó európai állomása volt a Fehérvári Zenei Napok első éjszakája, ahol a fesztivál abszolút headlinereként fél kilenckor csapott a húrok közé a Dream Theater. Kiváló választásként rögtön az Eredet filmzenéjének intrója után az Under A Glass Moonnal nyitottak, amivel egy csapásra megvették a publikumot, és innentől kezdve már csak azon kellett igyekezni, hogy a kapásból kialakult eufóriát sikerüljön a buli végéig fenntartani. Nem bíztak semmit a véletlenre sem a setlist összeállításakor, sem pedig a színpadkép vonatkozásában. Mangini ide vagy oda, a Portnoy- és ezzel Dream Theater-védjegynek számító megalomán, három lábdobbal felszerelt kör alakú dobcucc fölött egy jókora kivetítő terpeszkedett, amin az adott nóta hangulatához passzoló képeket, videókat vetítettek.

Bár nyilván a közönség nagy része csalódott lett volna, ha a cájg méretét tekintve Mangini alulmarad Portnoyjal szemben, én azon a véleményen vagyok, az lett volna igazán nagy húzás, ha Mangini egy totál alapra vett dobcuccal áll ki, és megmutatja: „Én vagyok az új Mike, nem akarok Portnoy kettő lenni, és ezzel a cuccal is el tudom játszani ugyanazt." Ez persze csak egy privát vélemény, meg egyébként is abszolút részletkérdés, a lényeg ugyanis az, hogy az eddig is meglepően pozitív fogadtatásban részesült Manginit olyannyira a szívébe zárta a fehérvári publikum is, hogy a legnagyobb ovációt végül ő kapta. Mindehhez persze nagyban hozzájárult zseniális dobszólója, amiben sikerült egy roppantul szórakoztató, egyben pedig szemkápráztató technikai bemutatót tartania, amellyel feltette egyébként is kifogástalan élő teljesítményére azt a bizonyos koronát.

Mangini mellett az este másik nagy kérdése volt, hogy vajon James LaBrie milyen formát hoz a bulin, a Dreamben ugyanis maximum az ő élő produkciójával szokott esetenként probléma lenni, szerencsére azonban az Arénában mutatott teljesítményét sikerült erre a bulira is átmenteni. Tény, hogy a magasak nem mennek már úgy, mint a korai időkben, de LaBrie tisztában van a korlátaival, és ezeket a témákat nem is akarja már feltétlenül kierőszakolni magából, így sikeresen kerüli el a kínos pillanatokat. A magasakat leszámítva viszont a hangja ma is borzongatóan érzelemgazdag, amit ezúttal is különleges élmény volt élőben hallani.

Mangini csatasorba állításával még valaki jól járt, nevezetesen John Myung, akinek végre méltó tér jutott a hangzásban. Mivel a Portnoyra annyira jellemző előrekevert dobokból ezúttal jócskán visszavettek, végre Myung témáit is lehetett hallani, ami nagyon sokat hozzátett a bulihoz. Végre egy Dream koncert, ahol volt bőgő! Jordan Rudess és John Petrucci hozták a szokott minőséget, amiről nincs is sok értelme sokat szónokolni, ha ezt a cikket olvasod, kvalitásaikkal nyilván tisztában vagy. Színpadi mozgásban mondjuk ezúttal sem erőltette meg magát a csapat – talán az sem véletlen, hogy az anti-rocksztár Rudess helyett sokszor szürke varázslógúnyába bújtatott animált képmását láthattuk a kivetítőn –, de a Dream sosem volt az a színpadot feltúró csapat. LaBrie teátrális gesztusokkal kísért előadásmódja pedig bőven elég ahhoz, hogy vizuális oldalról is elvigye a bulit.

Szeretek meglepődni a koncerteken, így előzetes setlisteket sosem bújok, ezért ezúttal is akadt nem egy olyan dal, aminek felbukkanására nem számítottam. Már a nyitó Under A Glass Moon is ilyen volt, az Ytse Jamről nem is beszélve. Nagyjából az mondható el a programról, hogy bár igyekeztek fogósra, illetve slágeresre összeállítani a dallistát – főleg a buli első felére volt ez igaz –, ezúttal jó néhány alapvetés kimaradt. Az As I Amre tutira fogadtam volna a buli előtt, az pedig, hogy nem volt Pull Me Under, szinte hihetetlen. Más kérdés, hogy a helyette záró Metropolisszal sokkal jobban jártunk.

Mire idáig elértünk, a csapat már több mint két órája volt a színpadon, melyben mindössze egyetlen üresjárat akadt, mégpedig a Count Of Tuscany középrészén hallható elszállós téma, amely annak ellenére is fárasztó kissé élőben, hogy én magam is szeretem a Pink Floydot. Ettől eltekintve azonban sorjáztak a kiváló nóták: Caught In A Web, Peruvian Skies, Endless Sacrifice, hogy csak a személyes csúcspontokat említsem, így mikor a csapat levonult, meglepődve konstatáltam, hogy már milyen későre jár.

Bár előzetesen voltak bennem kérdőjelek jövőjüket és nyilván e koncertet illetően is, a Dream Theater azonban Fehérváron maradéktalanul meggyőzött róla, hogy fikarcnyi gond sincs a bandával. Sőt, lehet, hogy a vérfrissítés még jót is tett a csapatnak, és a szeptemberben érkező A Dramatic Turn of Events hallatán tátva marad majd a szánk.