Shock!

A Mayhem nem egy vicceskedő zenekar. Sosem voltak azok, az elején pláne nem, akkoriban főleg szokás volt halálosan komolyan venni a black metalt. Nos, a zenekar nem spórolt a halálosan komolyan vétellel. Végül megúszták két áldozattal ezt a kört, maguk mögött tudva a De Mysteriis dom Sathanas debütalbumot, a műfaj egyik rendíthetetlen alapkövét. Egy klasszikust.

A kormos romokból, fekete emlékekből épült fel a Mayhem évek múltán ismét, hogy a Wolf's Lair Abyss EP után 2000-ben a Grand Declaration of War című második lemezzel valami olyan monumentumot állítson fel, ami más horizontok felé néz a régi, ősi földből. Ez sokaknak adott alkalmat méltatlankodásra, hisz akár joggal is várhattak tőlük a patinás hagyományok szellemében fogant, a De Mysteriishez hasonlatos művet. Pedig dehogy! Ők holmi kreativitásra és művészi szabadságra hivatkozva egyszerűen fittyet hánytak az erdőjáró szakkörnek és lazán azt csináltak, amit akartak. Az pedig minden volt, csak nem hagyományos. A végeredménnyel természetesen lehet nem szimpatizálni, ám a jogot elvenni a szabad alkotáshoz aligha. Teltek-múltak esmét az esztendők, és végül idén eljött hozzánk a harmadik album, a Chimera.

Úgy szóltak a hírek, hogy valamiféle visszakanyarodás lesz mégiscsak az első lemez irányába, azonban nem erről van szó érzésem szerint. Annak az albumnak a téli, fagyos természetű epikája (Freezing Moon!) már nem sajátja a társaságnak, nem is hiszem, hogy valamikor is az lesz újra, arra ne is tessék várni. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy kevésbé vakmerő Grand Declaration vonal, sokkal sűrűbb és szövevényesebb kivitelezésben.

Kérem szépen. Ez a zene csúf, mint egy balkezes kozákpisztoly. Kezdve ott, hogy a hangzás tökéletes ehhez, iszonyatosan erőteljesen szól, hallani mindent, pedig Blasphemer hallhatóan nem spórolt a gitársávokkal (ínyenceknek fejhallgató javasolt), Hellhammer dobhangzása, a jól ismert triggeres sound a basszusgitárral együtt egyszerűen elképesztő, oszt kész. Majd szétfeszül az erőtől a lemez, mégsem nevezhetjük húzósnak, vagy fogósnak. Ez nem erről szól. Ez egy kavargó lávafolyam, egy folyton alakuló és formálódó, mégis a formátlanba tartó, szigorúan koromfekete, szörnyű matéria. Réges-régen túl műfaji határokon, öncélúan és tombolón. Elsöprő tempóval indul a Whore, ami kitart a dal végéig. Egyébként itt is, és a későbbiekben is olyan huncut dolgokat művelnek a zenészek, hogy szívesen meghallgattatnám néhány aranykezű jazzerrel, hogy mi is az pontosan, amit szimpla zajmetálnak neveznek. Blasphemer és Hellhammer pazarul játszanak. Valahogy mindig odatesznek még valamit valami mögé, nem tudom, hogy találják ezeket ki. A My Death szaggatott, zaklatott atmoszférája, ami végül komor kórusban összegződik, a legkiemelkedőbb pillanatokat nyújtják.

Maniac rikácsolása a régi, a Grandon hallható narrációszerű monológjai nyomtalanul tűntek ugyan tova, de durva hangszíne természetesen megmaradt és nem habozik használni azt. Ugyanakkor nagyon sok az instrumentális rész az anyagon, ahol maximálisan kiélhetik rettentő szenvedélyeiket a zenészek, nem is próbálom fokozni most már, milyen ez, mert sok lesz. A lényeg mégis az, hogy együtt van az egész, és így egyben lesz ez egy újabb roppant monolit a sötétségből. A sötétségről.

Negyvenöt perc pokoli vízió, amennyire ez zene esetében lehetséges. Élje át Ön is!