Shock!

Új kedvencet avattam. Pont, mikor kezdett akut zúzós-mégis-dallamos-zene hiányom lenni, megérkezett a viszonylagos ismeretlenség homályából a dán Mercenary. Pedig kapcsolatunk nem indult felhőtlenül, hiszen a gótikus-monumentális intro utáni első szám (a találó című World Hate Center), bármennyire is király alapokkal kezdte megdolgozni kiéhezett füleimet, egy randa blackes károgással indított énekileg.

Hajjaj, már épp húztam volna el a szám szélét, mikor olyan igazi skandináv típusú, megtekert dallamú, szétvokálozott, hátborzongató refrén csapott tarkón. Aztán a lemez további részében el is tűnik a vérhányás, hála annak a magasságosnak - ez a stílus nagyon nem erre a lemezre való. Furcsa, mégis befogadható keveréke a lemez a death metalnak, a progresszív zenéknek és a hamisíthatatlan svéd rockzenei hatásoknak. Olyan megállíthatatlanul száguld ez a monumentális anyag, mint egy hasmenéses brontoszaurusz. A címadó dal egy zúzós értelemben vett megasláger, agyas, mégis könnyen befogadható és brutális. Néhol az Evergrey neve ugrik be, a zenei alapok hasonlóak olykor (de kicsit sem plágium szinten), Mikkel Sandanger énekes pedig szintén abba a bizonyos északi, szőrösen-férfias hangú, mégis érzelmesen, dallamosan éneklő típusba tartozik, ami abszolút nyerő nálam.

A death fogatként indult bandába a '98-as első lemez után érkezett a vokalista, tesójával, Mortennel együtt, aki billentyűs, ezáltal színesítve a zenét, tágítva a stílusokat. Az eredmény pedig egy kiválóan összerakott alapvetés, mely alapvetően gitárokra épül, a billentyűk okosan a háttérben maradva, mégis elmaradhatatlan hangszerként kísérnek és színeznek, az ének pedig ordít, suttog vagy épp szívfacsaró dallamokat sző. Az emlegetett Evergrey mellett néhol az In Flames, máshol a Nevermore neve ugrott be itt-ott, de ügyesen kikerülve a kópiabanda titulust. A Sharpen The Edges még a szép emlékű Lethal zenekart is visszaidézte számomra, meg persze a korai Queensryche-ot, hogy aztán egy újabb egyedi, Mercenary-féle power-sláger refrént dörgöljenek a tisztelt publikum orra alá. Érdekes színfolt a Music Non Stop című Kent dal feldolgozása. Bár az eredetit nem ismerem, valami langyibb nóta lehetett, amit viszont sikeresen megzúzdásítottak, és egy Entwine-szerű dallamos metal dallá varázsolták. A Times Without Changes egy Pain Of Salvationt idéző zongora-ének darab, alig három perc, mégis maga a fájdalmas szépség. Végül a Loneliness ismét visszavisz a szigorú témák és a monumentális refrének világába.

A Jacob Hansen (Invocator, Raunchy, Hatesphere) segédletével felvett lemez ráadásul sound tekintetében sem vallhat szégyent, tiszta és erős. Természetesen a hangszerek mind profin szólalnak meg értő tulajdonosaik keze alatt, a szólók sem az eszeveszett tekerés jegyében születtek, inkább vegyítik a technikát a szívvel. A címadó dal, mint írtam, egyértelműen "sláger", de további magasröptöket nem is tudnék kiemelni, egységes színvonalú dalok sorakoznak a lemezen 62 percen keresztül. Aztán még 62 percig. És megint... Mert egyelőre nehezen tudom elképzelni, hogy meg tudom unni ezt a lemezt. Egy olyan világban, ahol már nem igazán lehet hatalmas újdonságokkal előrukkolni a zenében, a Mercenary leszállított egy stílusán belül (és kívül is) egyedi dalfüzért, én pedig kilenc és fél ponttal köszönöm ezt meg nekik.