Shock!

Ekte norsk svartmetall. Å ja! Az erdélyi comeback kapcsán már szóltunk az oslói Mortem szürreális sztorijáról, ami voltaképpen nem is egy kerek történet, sokkal inkább egy friss kezdet. A Ravnsvart című, mintegy harminc éve várt debüt természetesen nem az überkvlt, hálószoba-hangzásúnak is csak némi eufemizmussal nevezhető Slow Death demónál veszi fel a fonalat, helyette megpróbál élettel megtölteni egy rég magára hagyott csontvázat. Röviden a lényeg: a Mortem nélkül nem született volna meg az Arcturus, és az Arcturus vegetálásával egyidejűleg most újra eljött a vérbe borult tekintetű Mortem ideje. A végsőkig tökéletesített Sverd-Hellhammer tengely működése sokunk számára eleve garantálja azt a színvonalat, amire bárhol és bármikor lehet építeni, ez tehát itt a szöges alkarvédők leporolásának és a megalkuvásmentes régisulis megközelítés élvezetének ideje.

Szó se róla, a Ravnsvart sok mindennek nevezhető, a legkevésbé talán kiszámíthatónak, hiszen lényeges megválaszolandó kérdés volt, hogy miként fog helytállni gitárosként az atmoszférikus billentyűszőnyegek mestere, Sverd (úgy, mintha mindig is ezt csinálta volna), illetve az újkori Mayhem überkomplex megközelítéséért hatványozottan felelős Hellhammer ebben a lényegesen mást kívánó közegben (természetesen kiválóan, sokszor bizonyította már). Végezetül a bárdolatlan vokálért felelős Marius Vold (ex-Thorns) maga az ismeretlen faktor, őt szűk három évtizede egyáltalán nem hallhattuk „énekelni". Az emlegetett barcarozsnyói visszatérő koncert adott ugyan némi támpontot a várakozás idejére, de az LP természetesen lényegesen sokrétűbb, gazdagabb az ott hallottaknál. A külcsín és a belbecs mindenesetre nem hagy kétséget afelől, hogy szégyentelen időutazásról van szó, az anyag az első perctől fogva elképesztő sikerrel rántja vissza a hallgatót a '90-es évek elejére/közepére, a norvég black metal aranykorába.

Ekképpen a Ravnsvart egészen nyugodtan lehetett volna az első Arcturus-album, a mégoly nyers dallamaival is már egy megújult elképzelés szerint hódító Aspera Hiems Symfonia előfutára. Sverd most is csak egyetlen dal (Blood Horizon) erejéig hagyta el hadállásait a billentyűk mögött, és játéka eleve meghatározó, eltéveszthetetlen alapját adja a zenének. Gitárosként viszont egyértelműen ellenpontozza például az Arcturus mindenkori hathúrosainak kiművelt, ha kell, finoman háttérbe simuló stílusát, itt a Dimmu-iskola arcbamászó riffelése hallható, minden különösebb szépészeti beavatkozás nélkül. Tor Stavenes bőgős (1349) hallhatóan nem követelt magának nagyobb szerepet, mint amennyi a feketefém-alakulatoknál ennek a hangszernek általában kijut, de ahol hagyják a társak, ott akadnak azért szép megmozdulásai. Marius Vold éneke (talán Sverd jelenléte miatt is) leginkább Garmnak a korai Arcturusban és Ulverben használt durva hangjára emlékeztető, hisztérikus felhangoktól mentes károgás, ahogy annak lennie kell.

Nyilván egész más hatást vált ki ez a zene a hozzám hasonlókból, akik annak idején ténylegesen a hasonszőrű muzsikákon szocializálódtak, és akikben ez a végtelenül őszinte, hiteles munka a legszebb emlékeket idézi fel, illetve az újonnan érkezettekből, akik talán nem is tudnak majd igazán mit kezdeni 2019-ben a Mortemmel. Utóbbiak lelkivilágáért nem tudok kezességet vállalni, előbbiek viszont minden bizonnyal éppúgy lelkesedni fognak a Ravnsvartért, mint jómagam. Mivel az a bizonyos 10/10-es élmény idén még nem érkezett be nálam, a Mortem az év lemeze címre is számon tarthat a majdani listámon, és ezzel egy cseppet sem túloztam (esetleg kissé elfogult vagyok). Nem kell ehhez más, mint hogy az ember kedvenc zenészei a kedvenc stílusában alkossanak, poros nosztalgiázás helyett nyíltan beleállva az örömzenébe. A black metal nem agysebészet ugyebár, de amikor igazán jó, akkor jobban esik (szinte) bárminél.