Shock!

Hhhhuuuuaaaaarrrrrggghhhhhh! Kábé ez a hang szakadt ki belőlem úgy tíz másodperccel a "play" gomb megnyomása után. El is mesélem, miért. Volt egyszer egy lelkes diákzenekar. El is küldtek egy lelkesedéssel telített, ám még igen sok gyerekbetegséggel küszködő demót. Volt benne valami, érdeklődve hallgattam, és úgy éreztem, meg kell hálálnom ezt a lelkesedést azzal, hogy a hiányosságokra javító szándékkal, hozzám képest türelmesen hívtam fel a figyelmet.

A második dalcsokor úgy egy évvel ezután került hozzám, kifejezetten engem kérve az elemzésre. Ráadásul igen kellemes fejlődést tapasztaltam, amit - persze ismét némi hibalistával fűszerezve - igyekeztem megdicsérni. Most pedig itt ez a kislemez... Amitől eldobtam az agyam. Ha az első és a második demó között fejlődésnek neveztem azt, ami történt, akkor ez most F E J L Ő D É S !

A srácok anno először bringával tekertek a hangszeres tudás hegyén felfelé, aztán a második anyagnál átültek kismotorra... De most a közbülső járművek kiiktatásával űrhajóba szálltak, Chewie elfordította a hiperűrsebesség kapcsolóját, és zzzzzzzoooooooooommmmmmmmmmm.

A felvétel minősége és precizitása fogott meg legelőször. A fiúk végre megtámadtak egy korrekt stúdiót, jelesül Szabikáék fellegvárát, a Parkplatzot. Ettől hirtelen akkora dög szakad ki a hangfalakból, ami tényleg a demók fölé emeli a felvételt. El kell felejteni az előző két demón hallható prüntyi gitárhangot, a puffogó dobokat - bár a zenekar azt írja, azóta sem szakadt rájuk az OTP, de szerintem most nagyon megéri, hogy pár hétig kiflivéget rágcsálnak, hiszen a gitárok betöltik a szobát, az ének, a dobok, a bőgő... Minden a helyére került. Oké, még mindig nem Abbey Road szintű a dolog, de a fejlődés százaléka már nem is szimplán három számjegyű. De persze ez az egész egy doboz ázott gyufacsonknyit sem érne, ha nem lenne az egész mögött ott a zene. Na de az aztán megint csak... izé... Milyen szót írjak a fejlődés helyett? Annyiszor volt már. De akkor sem tudok. Tessék: fejlődés, fejlődés, fejlődés, fejlődés, gigamegamaxifejlődés. Ez van.

A hat számos felvételen zeneírás és hangszerelés terén is hatalmasat léptek előre a fiúk. Míg az előző felvételeken még nem éreztem kristálytisztának az irányvonalat, hol ide, hol oda kapkodtak stílusilag, most végig súlyos, progresszív elemekkel is teleszőtt, markánsan előremutató muzsikát sikerült alkotniuk.

Előre elnézést azért, hogy sokak szerint most "hazabeszélek", hiszen egyik jelenlegi zenekaromban az egykori Da Capo tagjai is játszanak, de igenis a gotthárdi proggerek hangulata köszön vissza leginkább az Imago dalaiban, főleg a második lemez borultabb világa. A prog ismét nem Dream kópiát jelent, mint inkább a modern, súlyosabb zenék hatásait, megfűszerezve nem kevés aggyal. Ehhez persze alapos hangszertudásbeli fejlődés (tudom, tudom, már megint) kellett, és ebben egy pillanatig sincs hiba. A két gitár kezd szépen összeszokni, helyenként kiváló ikerszóló-kezdeményekre kaptam fel a fejem, a riffelés pedig példaértékű. Zakatolnak, mint a hat huszas brutáldízel! A ritmusok is ötletesek, egyetlen helyen (az Újjászületés gyors részeiben) éreztem kissé régimódinak a szinte speedes tiktakot. Simán megfordítva a pergő és a lábdob szekvenciáját olyan Soilwork-szerűség lett volna ebből a nótából, hogy még! De ennyi az igazi kritika, a nóták hengerelnek. Az éneknek nem kis szerepe van ebben, a kidolgozott énektémák, ötletes vokálok, sok helyen már igazán ragadós refrének között tobzódik a hallgató. Ráadásul Pötörke Zoli énektanárát fel kéne terjeszteni valami nagyon szép állami plecsnire - no meg Zolit magát is. Most jön megint az az f betűs szó (nem AZ!!!). Olyan előrelépés van itt is, mint az amőba és az ámbrás cet között. Suttogások, rekesztett üvöltések, dallamok, vokálok váltják egymást, érzelmek folynak át a mikrofonon! Csak pár helyen találtam pici hibákat, bizonytalan részeket, ezek legtöbbször az Újjászületés direkt disszonáns kórusrészében fordulnak elő - ezt egyébként pont disszonanciája miatt még profibbaknak is nehéz lenne pontosan végignyomni. A szövegeket megint csak dicséret illeti - valahol kifogásolták a magyar szövegeket, nos, toll a fülükbe! Értelmes, sok helyen kifejezetten szép, máshol találó sorokat hallgatok, amiket bűn lenne angolra fordítani vagy szimpla rock-klisékre cserélni!

Közben eltelt egy nagy adag idő, amit arra szántam, hogy az előttem levő öt cd-t kivesézzem. Ehelyett mit csinálok: pörög a Salvus EP, és vigyorogva hallgatom. (Halkan jegyzem csak meg, hogy az utolsó dal nyitóriffje szemtelenül hasonlít egy általam meg nem nevezhető zenekar egyik dalára, khm...)

Srácok! Ne merjetek még egyszer ilyen ütemben fejlődni, mert kénytelen leszek visszaadni a zenészjogsit! Arcpirítóan jó úton vagytok. Persze most van az a pont, ahol TILOS eltelni a jó kritikákkal, ne is hallgassatok rám, tessék lépkedni tovább a lépcsőn (azzal az űrhajóval), és várom a következő demót... EP-t... lemezt... bármit. És pesti koncertet is akarok. Most.

A mélyen tisztelt kétkedőknek és hype-ra gyanakvóknak pedig irány a zenekari honlap, töltsétek le a dalokat (most asszem épp kettő van fent az új anyagról, de talán lesz több is), esetleg hasonlítsátok össze a régiekkel, és emeljétek meg a kalapotokat, esetleg több kalapot is egyszerre. Megérdemlik. (Mivel ez egy kislemez, pontoznom kell. Természetesen furcsa lenne egy Salvus EP-t összehasonlítani egy Nevermore vagy Slayer lemezzel, de ez akkor is nyolc pont a tízből, és ha elfogult lennék, az csakis a zene és az elhivatottság miatt lehet.)