Shock!

Ahogy mostanában a net sötét tárnáiban bolyongok, meglepve látom, mennyire megosztja a népet a Seven Hours After Violet. Nem elég újító, mondják az egyik sarokban; ez a zene új iránya, írják a másikban. Persze, értem én, engem is el szokott kapni a túhevített lelkesedés, a remény meg a himalájányi elvárások, rajongani akarunk meg új kedvenceket avatni, és ez szélsőséges reakciókhoz vezet. De mi van a puszta zeneélvezettel? Mindezt csak azért rittyentem ide, mert egyrészt tényleg ezeket a gondolatokat rángatta elő belőlem ez a lemez, másrészt meg mindig kell valami intró. Hát tessék.

Szóval soha nem voltam mindhalálig systemes, bár vannak időszakok, amikor kedvem támad lepörgetni mondjuk az első albumukat, vagy inkább a demókat, mert ugye ott még nem adták el magukat. Az a tény azonban, hogy a csapat basszere, Shavo Obadjian új zenekart alapított, még egy szemöldök felvonásra sem késztetett. Valójában fogalmam sem volt, mi az a Seven Hours After Violet, a nevük alapján is egykaptafa deathcore pukkanásra gondoltam, márpedig ritkán búvárkodom azokon a vizeken. Talán unalomból, vagy gyomorrontás miatt, már nem tudom, de mindenesetre mégis tettem velük egy próbát. A Radiance-t hallva örömömben Pollock-festményként kenődtem szét a falon. A nyitó basszustémában persze, hogy ott a SOAD keleties vibrálása, és az egész dalra jellemző ez a hangulat, no de hol találni manapság ilyen-olyan core-, vagy ha már itt tartunk, általában véve metál/rock-albumokon ilyen kimunkáltságú verzéket és ívű refréneket?

Mondjuk ilyen figurákkal Obadjiannak nem lehetett nehéz dolga. Két énekest is maga elé állított: egyikük a vékonyka Taylor Barber, aki mitadisten, egy valódi deathcore-banda, a Left To Suffer üvöltnöke, itt azonban tisztább vidékekre is elkalandozik, a másik pedig Alejandro Aranda, aki gitárfronton is teljesít, egyébként pedig 2019-ben az American Idolban indult, és végignézve a videót a meghallgatásáról, az a gyanúm, hogy egyedül csak azért nem lett ő a győztes és aztán popvilágsztár, mert nincs meg hozzá az ott elvárt és mindennél fontosabb karizmája. Más néven a csini pofija. A srác brutálisan jó énekes, gitáros és még a zongorán is nagyon tud, és valószínűleg részben neki is tudható be, hogy annyira erős a zenekarnál a jó értelemben vett (már ha van olyan) popos, slágeres vonal.

Dobosfronton is erősek. Josh Johnson egy másik core-ságból, a Winds Of Plague-ből érkezett, prímán váltogatja a tempókat, stílusokat, nem veszik el közben a feszessége sem, a lemezt indító Paradise-t például rendesen feldobja széttördelt játékával. És itt van még a másik gitáros, Michael „Morgoth″ Montoya, akinek játékában nem kevés Max Cavalerát vélek felfedezni, de a zenében is felüti a fejét itt-ott egy kis Soulfly-hatás, hallgassuk csak meg a már említett Paradise-t. És ha már hatások: a Float az Aerials vonalát viszi tovább, és főként a két énekes stílusának és hangjának köszönhető, hogy végül nem puszta kópiadal lesz belőle. Vagy ott az Abandon, ami a végére váratlanul átmegy Deftonesba. A fülbemászóbb darabok mellett azért kerültek ide kevésbé érdekesek is. A Go! nélkül én mondjuk tökéletesen ellenék, inkább bónusznóta-kategória, de a záró Feel sem győzött meg igazán.

A hangzás kiváló, és nagyon érezni, hogy tapasztalt rosszarcúak zajoskodnak itt, a dalok színes mivolta jammelés útján történő császármetszésre utal. Spontán ötletelés és professzionális stúdiós munka, akár extrém popcore-nak is lehetne nevezni ezt a zenét. Egyébként még így a végén visszatérve az elejére: ha a banda főnöke nem a System egyik tagja lenne, valószínűleg a fanyalgók is hozsannáznának, de minimum egy potenciális sztárbandát látnának a SHAV-ban. Persze, hogy nem tökéletes a lemez, persze, hogy vannak itt üresjáratok is, de mindez eltörpül az album erényei mellett. Szerintem. Aztán lehet, hogy tévedek, és ha közben esetleg bedörrentik a rozsdás motort Serj Tankianék, akkor ennyi volt ennek a projektnek. Ki tudja? Én remélem, hogy lesz folytatás, van itt szufla, lehetőség, és igen, még valami újszerű is felcsillani látszik. Akár még érdekesebbé is fejlődhetnek, mint a mai SOAD. Paff.