Chris Barnes és csapata egy nagylemez és egy EP után '97 tavaszán hadiösvényre lépett, és meg sem állt a floridai Morrisound stúdióig, ami ugye garancia arra nézve, hogy a hangzás bezúzza az ember koponyáját, főleg, ha figyelembe vesszük Brian Slagel producer, Metal Blade főnök érdemi közreműködését.
Ahogy jó hadianyaghoz illik, a lemez légvédelmi sziréna vijjogó hangjával kezdődik, majd beindul a riffgépezet és Chris Barnes olyan vehemenciával veti magát a dalba, hogy a hallgatónak szilárd kapaszkodót kell keresnie maga körül, ha nem akar hanyatt vágódni. War is coming. Brilliáns nyitány, amúgy death metal módra. Barnes hörög, üvölt, hatalmas átéléssel tolmácsolja a háború pusztító dühét, míg a hangszeres osztag töményen adagolja a brutalitást. Waaaaar!!!
Hömpölyögnek a lassú, néha már doomos témák, váltakozva egy-két sebesebb, tempósabb tétellel, de olyan agresszió feszül az anyagban, hogy az előző lemezükhöz (Haunted) képest is bekövetkezett lassulás nem ötlik szembe, mert a tempó visszavételével még durvább lett a összhatás. A minialbum példáját követve ide is került egy feldolgozás. Akkor egy Judas Priest nóta, most pedig a Holocaust Death or Glory-ja. Nem ismerem az eredetit, de a szerzők valószínűleg zokognak a gyönyörűségtől ezen átirat hallatán. 4.20. A számcím egyben a hosszúságot is jelöli és még valami egészen mást is, ami "füves" körökben nyeri el értelmét. Igazi kakukktojás, ha nem is zeneileg, hiszen Allen West ugyanolyan kitartással penget, ellenben Chris Barnes néhány sor végén dallamos énekléssel próbálkozik, ami ugyan színesíti az anyagot, de nem áll jól neki. Végül is nem egy Pavarotti (hála az égnek!). Régi cannibalos témát idéz a Revenge of the Zombie, ami a lemez egyik legtempósabb nótája, és szintén zseniális, akárcsak a többi szám. Amire még ki kell térni, az a zenekar felállása. A "dalnok" Barnes-on kívül itt van Allen West gitáros, Greg Gall dobos és Terry Butler bőgős, akiket egyetlen true death metalosnak sem kell bemutatni, kipróbált veteránok mindannyian.
A témák egyszerűek, de olyan ötletességgel felépítettek és olyan profizmussal előadottak, ami előtt fejet kell hajtani minden brutál rajongónak. Sajnálhatjuk az elmaradt koncertet, mert a hanganyag olyan intenzív, hogy élőben pörölycsapásként hathat. A Six Feet Under a stílus alapkövét tette le, a stílusét, mely sohasem kerül hat láb mélyre. "My mind is mine."
Hozzászólások