Shock!

Csúnyán beleszerettem anno a Natural Born Chaos lemezbe. Itt találkozott nálam a lehető legjobban a zúzós zene a dallamokkal, a nyers energia az igényességgel, a hörgős üvöltés a fogós énekdallamokkal. Megint felnőtt egy zenekar (hüpp).

Az a lemez Devin "Őrült Zseni" Townsend vigyázó szemei előtt készült, ezért is voltam kegyetlenül kíváncsi az új anyagra, ami már saját produkciójuk, Devy nélkül. Meg kell, hogy mondjam, most már két kedvenc Soilwork lemezem van. A Figure Number Five egyrészt megtartja az előző anyag minden előnyét (isten módon szól, jók a dalok, jók a zenészek), de tovább is fejlesztik ezt az egészet - most még az előzőnél is arányosabban és átgondoltabban mixelték össze a hörgős és énekes részeket, a kompozíciók felépítése is érett gondolkodásról árulkodik, azonban szemernyit sem vesztett a banda a súlyosságából. Persze az is igaz, hogy ez már rég nem death metal, egyesek szerint már nem is igazi Soilwork - szerintem viszont most lett igazán egyedi, amit csinálnak. Ezúttal Björn "Speed" Strid már nem csak a refrénekben énekel és az üvöltözést hagyja a versszakokra, sokkal fifikásabban vegyíti a stílusokat. A címadó dalban például olyan ős-death hörgést produkál, hogy képzetlenebb hullák ijedtükben másodszor is szörnyethalnak tőle. A Stranglersben meg a lábdob olyan gyors, hogy füstöl szinte. Kár, hogy Henry Ranta (családi okok miatt) kilépett a csapatból, ezen a lemezen feladja a leckét, bárki is legyen az utódja, kötheti a gatyamadzagot erősen.

A Departure Plan a zenekar eddigi legkísérletezőbb dala, majdhogynem One Secondos Paradise Lost hangulatú, de annál sokkal erősebb, ütősebb, megfoghatóbb - kövezzetek meg, egyszerűen jobb! Itt is látszik, hogy ezúttal Sven Karlsson billentyűs sokkal jobban belefolyt a dalszerzésbe, persze ez alapján ne poplemezt várjon senki, sőt! Igaz, vannak néhol grooveboxos kütyüzések és elektro cicergések itt-ott, de ez cseppet nem puhítja, az anyagot. Hallottatok már Hammond orgonát death lemezen például? És milyen király! Most jön aztán az igazi megkövezés, lehet: ha a Metallica annak idején nem az öltönyös-metal irányába indul el, hanem a zúzós, ötletes stílusát fejleszti tovább, ide lyukadt volna ki mára. Mondhatnám úgy is: de jó lenne, ha Hetfieldék ma ilyen dalokat írnának és nem Frantic-tic-tic-tac... De most már elment a busz, kedves Metallica, van nekem Soilworköm, azt ezerszer is meghallgatom, míg a piros vasöklös lemezt csendben belepi a por.

A produkción Devin mester hiánya sem hallatszik, inkább itt is azt érzem, tanultak az előző lemez hangzásából, és ezt a tudást immár Devy nélkül, de tökéletesen használták az új lemez elkészítésekor. Tizenegy fájdalmas, dühös dal sorakozik egymás után, és picit sem egysíkúak, mindegyiknek megvan a saját külön varázsa. Nálam benne lesz az éves top10-ben, az biztos!