Shock!

Sosem voltam rajongó, így akár rosszul is láthatom a helyzetet, de nekem valahogy mindig is úgy tűnt, hogy a HIM és Ville Valo esetében igazi one-man show-ról beszélünk. Különösebben a frontember tíz év nagylemezínség után megérkezett első önálló albuma sem sarkall ennek revideálására: maradjunk annyiban, hogy a rajta hallható zene fényében összességében a Neon Noir is simán kijöhetett volna HIM néven, szerintem senki sem vette volna rossz néven. Nyilván az egykori zenésztársak kivételével...

Mindebben maximálisan benne van, mire lehet számítani ettől az albumtól: kicsit ködös, melankolikus, hol gót módon, hol riffesebben dallamos, de mindvégig fogós, könnyen emészthető dark rockra. Ville hangja és dalszerzői stílusa, dallamvilága alapból is roppant jellegzetes, szóval a HIM tábora magától is ráakad majd a lemezre, és ez így is van rendjén. Viszont a lemez nem tér el abban a legutóbbi Tears On Tape-től, hogy új híveket aligha toboroz majd vele a főszereplő, ehhez ugyanis egyszerűen nem elég erős.

A HIM az ezredfordulós évek egyik abszolút sikercsapatának számított Európában. A Razorblade Romance-ből csak a németeknél majdnem félmilliót (!) adtak el, ami testvérek között is brutálisan durva mennyiség, Ville a kiscsajok álomlovagja lett, és nálunk is odaigazoltak a Sziget komikusan sokszor visszahozott fellépői közé a The Prodigy, a Guano Apes meg a Chumbawamba mellett. Ez a széles körű ismertség simán megalapozza, hogy Ville huszoniksz évvel később, szólóban is sikerrel turnézzon, de a Neon Noir itt és most semmi olyat nem hoz, amitől saját jogán megkerülhetetlen lenne.

Ettől függetlenül persze akadnak megnyerő pillanatok az albumon, még ha változatosságnak írmagját sem találjuk itt. A pulzálóan táncos ritmusokra épített Echolocate Your Love nyitás mindjárt ilyen, az összekeverhetetlenül búgó énekdallam alá némi porszívós hangzású gitárt is adagoló refrén egyből ragad. Szintén rendben van a címadó meg a Loveletting melankolikus feketesége, az anyag lendületesebb pillanatai közé tartozó Salute The Sanguine, az In Trenode kimértebb gótikus pop/rockja, netán az erős melódiákkal felvértezett Heartful Of Ghosts. De sajnos kimondottan semmitmondó töltelékek is kerültek ezek mellé (Run Away From The Sun, Saturnine Saturnalia), más egyszerűen nem működik (a tinglitangli Baby Lacrimarium vagy a Vertigo Eyes zárás, ami még fele időkeretben is csak mérsékelten lenne érdekes, nemhogy majdnem nyolc percben), a The Foreverlost meg akár csúcspont is lehetne diszkós-táncos, new wave-es felhangjaival, csak éppen baromira hiányzik belőle ehhez egy épkézláb refrén.

A HIM-tradícióknak megfelelően természetesen itt is Ville és a hangulat áll a fókuszban az egyéni megmozdulások helyett, vagyis nem tudok sokat hozzáfűzni ahhoz, amit idestova tíz éve írtam a Tears On Tape-ről: a rajongók elégedettek lehetnek az eredménnyel, a többiek meg nyugodtan továbbléphetnek. Én nem vagyok rajongó, így nekem ez egy hatos, de ez senkit se zavarjon abban, hogy szombaton elmenjen a Barba Negrába és nagyot nosztalgiázzon a Right Here In My Arms, a Poison Girl meg a Wings Of A Butterfly hangjaira.