Duff McKagan már csak seattle-i származása miatt is ezer szállal kötődik az Alice In Chainshez, többször játszott is velük együtt itt-ott. A Guns N’ Roses basszere most bejelentette, hogy ő írja a zenekar hivatalos biográfiáját is, és még jobb hír, hogy a könyv a tervek szerint nagyjából egy új Alice-nagylemezzel együtt jön majd ki valamikor a közeljövőben.
„Múlt héten beszéltem Sean Kinneyvel, aztán pénteken hosszabban is dumáltunk egyet”, mondta a The Pulse Of Radiónak Duff (a képen Jerry Cantrell társaságában, a Seattle Seahawks egyik meccsén). „Akkor mondtam nekik, hogy ha azt akarják, hogy megcsináljam, most itt az idő, mert épp elkészültem a mostani könyvemmel. Valami olyasmiben maradtunk, hogy oké, akkor ezen a nyáron elkezdek dolgozni rajta, ti meg, srácok, dolgoztok az új zenéiteken, ki tudjátok hozni a lemezeteket, aztán kijöhet a könyv is. Vagyis teljes egésszé akarjuk tenni ezt az egészet. Nagy híve vagyok a zenekarnak, igazi győzelmes történetnek tartom.”
Duff új könyve, a How To Be A Man (And Other Illusions) a héten jelent meg, és lényegesen eltér McKagan előző könyvétől, az It's So Easy (And Other Lies)-tól, ez ugyanis nem memoár, hanem a zenésznek a Seattle Weeklyben az elmúlt években megjelent írásainak gyűjteménye, amelyek nagyjából mindenféle témát felölelnek. McKagan egy kísérő EP-t is készített a kötethez, amelynek egyik dalában Jerry Cantrell is vendégszerepel, ez alább meg is hallgatható.
Hozzászólások
ergo nem biztos, hogy lesz ebből valami
Elsőre valóban nem maradt meg semmi, legalább 8-10 hallgatás kell neki, mire elkezdi feltárni az értékeit. Attól kezdve pedig megunhatatlan, nem nagyon találni rajt fogást. Legalábbis szerintem.
Azt azonban elmondhatni róla, hogy majdnem olyan sűrű, mint a "kutyás" lemezük. Annál betegebb, tüskésebb, mélybe rántó lemezt azonban kétlem, hogy készíteni fognak.
Az új lemeztől viszont már előre fázok. Én a dínós lemezt egy hosszabb kocsiúton tettem be először. Lement elejétől a végéig, és egyszerűen SEMMI nem maradt meg utána. Kínszenvedés. Egyetlen hetvenperces, monoton, végig középtempós masszának éreztem az egészet, egyáltalán nem éreztem azt, hogy ennek neki kéne veselkednem majd még egyszer. Ilyen a Dirt-tel, vagy bármelyik másik Layne-es lemezzel nem fordult elő - és ez most nem DuVall számlájára írandó (habár én továbbra is kevésnek tartom őt a Chains-hez..) :(