Hell Sweet Hell címmel jelent meg nemrég a budapesti Grand Mexican Warlock új, sorrendben második nagylemeze. A csapat pár évvel ezelőtt amolyan magyar underground kvázi-szupergroupként indult, már persze amennyiben van értelme itthon ilyesmiről beszélni, ma már azonban ez szóba sem jön: a kategorizálhatatlan, de egyszerre hagyományőrző és modern, intelligens, érzelemgazdag rockzenét játszó banda egyértelművé tette, hogy bőven megáll a saját lábán is. Szabó László gitáros és Mohácsi Mátyás basszusgitáros foglalta össze nekünk, mi minden történt mostanában a Grand Mexican Warlock környékén.
Milyen volt a balti turnétok? Honnan a baltikumi kapcsolat, hogy sikerültek a koncertek, és mik voltak a legemlékezetesebb momentumok?
Szabó Laci: A koncertszervezőnk rendszeresen küldi szét az anyagunkat külföldi fesztiváloknak, bookereknek. Ritkán érkezik visszajelzés, de a Tallinn Music Week egyik szervezője megkeresett és meghívott minket erre a fesztiválra, ami egy showcase esemény, ahol kevésbé ismert zenekarok játszanak a város különböző klubjaiban, aztán megnézheti őket, aki akarja. De főleg szakmabeliek vannak jelen: szervezők, promoterek, rádiósok, satöbbi... A további bulikat az Insane-es Érsi barátunk segített lekötögetni, így Tallinnon kívül játszhattunk még Rigában, Alytusban és Vilniusban.
Mohácsi Matyi: Őszintén megvallva személy szerint nem sokat tudtam korábban Európa ezen régiójáról, ezért nagyon vártam az indulást. Az élmény, amit ez az út adott, szavakkal nehezen leírható. Egyrészt észak felé haladva megfigyelhető változás, amit a természet arca mutat felénk az utat körülölelő hegyeivel, a magasba nyúló fenyvesekkel és a Balti-tenger nyugodt magányával, másrészt pedig a helyiek izgalmas ezerarcúságával és nyitottságával. Nekem belopta magát a szívembe ez a más országokéhoz nehezen hasonlítható hangulat, amelyben egyszerre érezhető valamelyest a skandináv és a szláv népek közelsége.
A Fisherman's Tale videót az ukrán megmozdulások áldozatainak ajánlottátok, így már csak ezért is témába vág: meglátásotok szerint milyen most a hangulat a balti országokban az események fényében?
M.M.: Áron, a billentyűsünk édesapja tudatosította bennünk egy beszélgetés során, hogy itt közelebb leszünk a tűzhöz, az ukrán konfliktus gócpontjához, legyünk körültekintőek, és ha lehet, kerüljük ezt a témát. Beszélgettünk helyi srácokkal, és én azt láttam, hogy ők is ugyanolyan szabad gondolkodású, nyitott fiatalok, mint talán mi magunk is vagyunk. Bár nyilván nem általánosítható egy rockkoncerten lezajló beszélgetés a társadalom egészére, de egyszer sem éreztem ilyesfajta feszültséget.
Sz. L.: Az az igazság, hogy egy ilyen turné során nem töltünk túl sok időt az egyes városokban, tehát nem látunk a mélyére annak, hogy az ottaniak hogyan ítélik ezt meg. A koncerteken nem éreztük ennek hatását, szerencsére nem uralkodott háborús hangulat egyik bulin sem.
Van-e kilátásban a közeljövőben hasonló külföldi kiruccanás? Mivel viszonylagos rendszerességgel játszotok külföldön: mi a fő haszna a zenekar szempontjából ezeknek az akcióknak?
Sz.L.: Épp a napokban érkeztünk meg egy rövidebb kiruccanásról, múlt pénteken Innsbruckban játszottunk az osztrák Mother's Cake-kel, akik jó haverok, itthon többször nyomtuk már együtt. Innsbruck gyönyörű, a koncert hihetetlen jól sikerült, rengetegen voltak, vették is a lapot szerencsére. A Mother's Cake-et pedig mindenkinek hallania kell, óriási banda! Másnap Lendván játszottunk, ahol jóval visszafogottabb buli volt, de a helyiek gondoskodtak a jó hangulatról. Most egy darabig nem lépjük át az országhatárt, talán majd ősszel. Külföldre azért járunk, mert sokkal izgalmasabb, ha nagyobb térben mozoghatunk. Élményeket, élettapasztalatot gyűjtünk és közben azt csináljuk, amit szeretünk: zenélünk.
Mennyiben reagál másképp a zenétekre vagy általánosságban véve a zenére a litván, az osztrák, a lengyel, az akármilyen külföldi közönség, mint a magyar? Mennyiben tűnik másnak a rockzene helyzete az általatok ismert helyeken, mint itthon?
Sz.L.: Ez is nehéz kérdés, mert nyilván az itthoni helyzetet ismerjük a legjobban, itt élünk, és elsősorban itt próbálunk meg érvényesülni. Nagyon könnyedén kimondjuk, hogy „kint minden jobb", de ez nem ilyen egyszerű. Persze tény, hogy Magyarországon jelenleg nem éli éppenséggel aranykorát az a zene, amit játszunk, de ha azt vesszük, mégiscsak itt ismernek minket a legtöbben, és jóval többen jönnek el koncertre, mint bárhol máshol. A „kint" pedig ugye sok-sok ország rengeteg városát jelenti, és szerencsére mindenhol más a menő. Elég rossz lenne, ha a világon mindenhol U2-t hallgatnának. Vagy Ákost.
M.M.: Sok tényező befolyásolja egy koncert sikerességét ugyanúgy itthon, mint külföldön is. Az aktuális este közönségének összetétele, hogy játszik-e helyi zenekar, amelyik olyan állandó közönséggel bír, akiket akár mi is magunk mellé állíthatunk. A körülmények tekintetében azért elmondható, hogy egy külföldi koncerten vagy turnén valamivel jobb vendéglátásban részesül a zenekar. Nyilván ez itthonra is igaz, ha egy hazai klub lát vendégül egy külföldi csapatot.
Mikor láttatok neki az új lemez munkálatainak, és hogyan születtek a dalok? Mennyiben befolyásolta a munkamódszereteket a felállás változása?
Sz.L.: Végül is nekilátni nekiláttunk nem sokkal az Aeons megjelenése után, de eleinte sokat bénáztunk. Jammelgettünk, játszottuk körbe-körbe a témákat, de nehezen, vagy egyáltalán nem akartak összeállni, ennek ellenére ebből az időszakból is fennmaradt pár dal, például a Losses, ami az egyik kedvencem. Aztán nem is tudom, alakultak a dolgok szép lassan, volt, hogy elvonultam számot írni, és majdhogynem készen mutattam meg a többieknek. Ilyen például a Delta vagy a Hell Sweet Hell, de olyan is akadt, amivel jó sokat tököltünk, és kipróbáltunk vagy száz verziót, mire összeállt a végleges, például a Birds In Cage. Szóval nincs általános szabály, amely minden körülmények között működik.
Miben különbözik a Hell Sweet Hell az előző albumtól? Mai fejjel mit gondoltok az Aeonsról, és mi lenne az, amit esetleg megváltoztatnátok rajta?
Sz.L.: Az Aeons egy konceptalbum, és ez nemcsak a szövegekben mutatkozik meg, hanem az egésznek van egy olyan íve, ami szinte a rockoperák hangulatát idézi. Sok benne a túlzás, helyenként giccses, nagyon hosszú, de egységes lemez. Nem titok, hogy amikor írtam, körülbelül életem főművének szántam. Ehhez képest nem bírom meghallgatni, mert nem jön át a lényeg, nincs megfelelően alátámasztva az, amit a zene érzékeltetni, mondani akar. Élőben sokkal jobbam működik, de ez az új lemezre is igaz.
M.M.: Itt vitába kell bocsátkoznom Lacival. Számomra az Aeons a mai napig tökéletes lemez. A maga gyerekbetegségeivel együtt – lévén debütáló anyagról beszélünk – mindig büszke leszek rá, hogy egy ilyen nagyívű és zenei szemmel új szintre lépő alkotási folyamat része lehettem. A mai napig be szoktam tenni... néha. (mosolyog) Az új lemezről azt hiszem, még korai lenne ilyesfajta véleményt mondanom, el kell még telnie annak a bizonyos időnek, hogy egészében lássam.
Sz.L.: Jó, ezt is megértem, és én sem akarom lefikázni az első lemezünket, ahogy az újat sem. Tény, hogy sosem vagyok igazán elégedett, nem éreztem még azt egy lemezfelvétel után, hogy elönt a melegség: „ejj, de kurvajót csináltunk!" Ez egy olyan tulajdonságom, amiről tudom, hogy gáz, és nehéz is ezzel együtt élnem. De nálam nagyon magasan van a léc, komolyan azt a szintet szeretném megütni, amit az én kedvenceim megütnek, és kivagyok, ha úgy érzem, hogy nem sikerült. Szerencsére mindig vannak, akik mondják, hogy jó, ez erőt ad, feltölt, és néha én is elhiszem, hogy jó úton vagyunk.
A zenéteket elég nehéz kategorizálni. Mik a tapasztalataitok, milyen arcok járnak leginkább a koncertekre, milyen zenéket szeretnek még rajtatok kívül?
Sz.L.: Nagyon vegyes, de alapvetően a nyitottabb arcok jönnek.
M.M.: Nem tudom, mi alapján, hogyan jut eszébe valakinek lejönni egy Grand koncertre, de valahogyan csak betaláljuk egymást, ahogy ez az életben is lenni szokott. Korábban inkább az volt a jellemző, hogy egy-egy pesti bulira a barátaink és néhány „kolléga" jött le, ma már – hálistennek – sok idegen arcot is látni a sorok között, bár a közönségünk magját itthon még mindig az ismerősök alkotják. Van már azért jó néhány kedvelt vidéki városunk is, ahol értő fülekre találtunk, ahol már tudjuk, kik lesznek az elvarázsolt zenebolondok, akiket öröm viszontlátni.
Melyek a kedvenc dalaitok az új albumról, és miért? A rajongói visszajelzések szerint melyikek lesznek a közönségkedvencek?
Sz.L.: Most épp a Losses és a Delta a kedvencek, de az az érzésem, hogy mindkettőt szeretni fogom örökre. Az elsőről a Reborn With The Sun és a Constellations voltak ilyenek. Ezek olyan dalok, amikre igazán büszke lehetek és eléggé kortalanok szerintem, születhettek volna negyven évvel ezelőtt, de hatvan év múlva is. A közönség is bírja az új lemezt, talán a Birds In Cage-re megy a legnagyobb bólogatás, de ez nem is csoda, hiszen olyan, mint egy Eminem szám.
M.M.: Most a Fragments és a Crack The Stone a kedvenceim, ha lehet így egyáltalán kedvencekről beszélni. Furán hangozhat, de még most is újabb és újabb rétegei kerülnek felszínre a daloknak, amik élőben talán még maguk is alakulnak.
Ti kikkel éreztek zeneileg vagy hozzáállásban rokonságot itthonról, illetve külföldről?
Sz.L.: Napokon, IHM, Turbo, Seen, The Qualitons, Apey & The Pea, Wrong Side Of The Wall, Shell Beach, Óriás, Kamikaze Scotsmen, és még sorolhatnám. Sokan szopjuk ugyanazt a faszt!
M.M.: A Laci által felsoroltakon túl minden zenésszel, aki hitelesen és szívből tolja.
Mi lehet itthon a lehetőségek plafonja ezzel a fajta zenével, és meddig juthattok vele külföldön?
Sz.L.: Nem tudom. Csináljuk, ahogy tudjuk, aztán történik, aminek történnie kell. Pont idén hoztuk meg azt a zenekari döntést, hogy már nem vállalunk el mindent. Így, harmincon túl már nem olyan poén délután négykor játszani 40 fokban harminc embernek. Szóval igyekszünk olyan helyekre menni, ahol szívesen látnak minket. Ami a külföldi dolgokat illeti, próbáljuk eljuttatni a zenénket minél több helyre, de senki nem foglalkozik ezzel annyit, amennyit kéne, tehát amíg nincs egy ember, aki ezen napi szinten rajta van, addig a külföldi vonal csak egy jól hangzó alibi.
Mi minden idők három legjobb lemeze?
Sz.L.: A Faith No More-tól az Angel Dust, a Refusedtól a The Shape Of Punk To Come, Jeff Buckleytól a Grace. De ilyet nem lehet kérdezni! (mosolyog) Ennél sokkal több ilyen van.
M.M.: A Soundgardentől a Down On The Upside, Becktől a Sea Changes, a The Mars Voltától a De-Loused In The Comatorium.
Mi az aktuális öt lemez, amit nagyon sokat hallgattatok az utóbbi hetekben?
Sz.L.: Morgan Delt azonos című lemeze, Mutoid Man – Helium Head, Doomriders – Grand Blood, Napokon – Boarders of Babylon, Chrissy Zebby Tembo & Ngozi Family – My Ancestors. Nagyon-nagyon sok zenét hallgatok mostanában, gyakorlatilag folyamatosan szól valami és nagyon élvezem. Volt idő, hogy egyáltalán nem hallgattam semmit, de az hülyeség!
M.M.: Closure In Moscow – First Temple, King Krule – Six Feet Beneath The Moon, a már fent említett Mutoid Man és a legutóbbi Queens Of The Stone Age lemez. Ezek mennek most épp..
Sz.L.: Igen, az új QOTSA nekem is, ha lehet egy plusz egyet mondani, akkor még ez!
Mi az élet értelme?
Sz.L.: Nekem még mindig a zene.
M.M.: Még nem tudom megmondani, reméljük, kiderül.
A Grand Mexican Warlock május 8-án Szegeden, a Rongy Kocsmában játszik a Turbo és a Barbears társaságában, május 9-én, pénteken a budapesti Roham Bárban lépnek fel a Napokonnal és a Spacetaxival.
