Shock!

Utálok búcsúzkodni. Gyűlölök szakítani, rühellem végleg lezárni a múltat. Most mégis ezt csinálom, mivel nagyon úgy néz ki, hogy a ...Like Clockwork jelenti azt a pontot, amikor a Queens Of The Stone Age és én véglegesen istenhozzádot mondunk egymásnak. Nem azért, mintha a QOTSA új lemeze annyira hallgathatatlan lenne, még azt sem mondom, hogy ez az eddigi legrosszabb munkájuk (számomra az egyértelműen a korcs Era Vulgaris volt), viszont ez az első, ami nekem már tényleg semmit sem mond. Értem, hogy merre tart Josh Homme, el is tudom fogadni, szimplán csak nem tudok vele menni tovább. És rettentően sajnálom, hogy mára szinte nyomtalanul semmivé lett az a vörös sivatagi ördög, akinek anno megismertem, jobban mondva nem is tűnt el, csak átalakult egy alternatív művésszé, aki talán már kezet sem fogna egykori önmagával, ha szembejönne az utcán.

A Kyuss épp akkoriban múlt ki, mire megismertem, ami persze egyáltalán nem gátolta meg őket abban, hogy alapjaiban befolyásolják zenei ízlésemet. Mivel oda és vissza voltam Joshua gitárjátékától, később örömmel követtem a sivatag belsejébe, elámulva az általa teremtett Desert Session zenei kollektíva kreativitásán. Amikor pedig megjelent a színen a Queens, egy csapásra új kedvencet avattam. Az első két lemez ezer százalékoson igazolta is elvárásaimat, és pontosan azt a muzsikát rejtette, amit vártam tőlük, és amihez Josh a legjobban ért(ett): pornyelő, zsigeri, bódultan-részegen dülöngélő stoner rockot, ami kikacsint ugyan jobbra-balra, de azért még mindig a kaktuszokkal szegélyezett sivatagi csapáson marad. A Rated R után meg is kapták, hogy ők a rock and roll nagy megmentői (ami egy állatság, de hát a firkászoknak is meg kell élniük valamiből), már eddigre ismertebbé váltak, mint a Kyuss valaha, úgyhogy emelni kellett a tétet: jött Dave Grohl és a Songs For The Deaf, ami összetettségében, ezerszínű ragyogásában vitán felül a QOTSA fő művének tekinthető. És ekkor valami megtört.

Felütötte kretén fejét az Eagles Of Death Metal, ami igaz, hogy elsődlegesen nem Joshról szólt, de akkor is hozzá kötődött. A félig vicc formáció a legtöbb helyen remek kritikákat kapott, én viszont abszolút nem tudtam vele mit kezdeni, ráadásul ekkoriban került ki Nick Oliveri is az anyabandából, úgyhogy csőstül jöttek a rossz ómenek. És akkor 2005 márciusában megjelent a Lullabies To Paralyze, ami hiába rejtett nagyszerű dalokat is, ha telis tele volt töltelékekkel, és összességében egy végletekig megfáradt, kiüresedett banda képét mutatta. Egyszeri botlásnak hittem a dolgot, amiből az lett, hogy innentől kezdve egyetlen produktumot sem tudott maradéktalanul bevenni a gyomrom, amin Josh Homme neve a közreműködők között virított. Sem az újabb Eagles gyöngyszemeket, sem a szupergrupp Them Crooked Vultures felettébb túllihegett bemutatkozását, pláne nem az Era Vulgaris utat vesztett, ide-oda kapó muzikális zsákutcáját. Ráadásul közben mintha Josh is megszédült volna, és kezdett egy arrogáns, pökhendi fasszá válni, videók terjengtek róla, ahogy koncert közben megdobálja, vagy éppen leköpi a közönség egyes tagjait, újságírókat lökdös, vagy éppen beszól mindenkinek. Ráfért hát egy hosszabb szünet, és ezt szerencsére ő maga is így érezte.

Aztán hat év elteltével itt a hatodik lemez, én viszont cseppet sem vagyok tőle meghatódva (ennyit a kínos szóviccekről). Mert valahogy nem David Bowie '70-es évekbeli lemezeinek a hangulatát várom el tőlük, nem White Stripes és Arctic Monkeys féle gitárriffekkel akarok szembetalálkozni, és nem Smashing Pumpkins jellegű „elvarázsolt" világba akarok érkezni, ha beteszek egy QOTSA lemezt. Pedig minden adott lett volna a diadalmenethez: öt dalban újfent itt dobol Dave Grohl (négyben az időközben lelécelt Joey Castillo, és mindössze egyetlen egyben, és ott sem túl sokat az új tag Jon Theodore), és persze újra felbukkan rengeteg neves és névtelen közreműködő is. A régi arcok közül természetesen itt figyel az állandóan a csapat körül lebzselő Mark Lanegan és Nick Oliveri, akiknek az esélye ezúttal annyi volt, hogy két dalban a háttérkórusban üvöltözzenek, a nagy haver Trent Reznor sem kapott többet négy-öt sornál, és bizony Mrs. Homme-ot, azaz Brody Dalle-t is csak apró mellékszerepre kárhoztatták. A legérdekesebb közreműködő mindezel együtt is Elton John, aki éneklés mellett klimpírozik is egy jót.

A némi zúgást és törés-zúzást követően beröffenő Keep Your Eyes Peeled még a legjobb darabok között van, a monotonon recsegő riff jól adja az ívet, de a középrészben halható merengő rögtön leveri a mosolyt a képemről. A dal ráadásul túl hosszú is, nincs rendesen kitöltve az öt perc. Az I Sat By The Ocean egy napfényesebb, vidámabb darab, Homme bevallott surf rock imádatának egyértelmű bizonyítéka, végül is könnyen hallgatható, csak kicsit jellegtelen. A hármas The Vampyre Of Time And Memory alapja egy zongorás, lírai betét, az állandó taggá avanzsált Dean Fertita billentyűs szépen teljesít, és hát meg is kellett volna hagyni az egész dalt ilyennek, mert az időközben beúszó spaces effektek tönkre is vágják az édesbús hangulatot. Itt már kezdett rossz kedvem lenni, de szerencsére jön a lemez legjobb része: az If I Had A Tail szexista energiája, pláne a My God Is The Sun röfögő gitárja és Dave Grohl állati jó dobtémái megmentik a becsületet.

A Kalopsia ismét nettó David Bowie, még a nagy kaméleon Ziggy Stardust lemezére is felkerülhetett volna, és erről nem is mondanék többet, csak azt, hogy én bizony ki nem állhatom a jó Davidet, a dal egyetlen értékelhető része számomra a „Why are you so said?" strófával berobbanó refrénféleség. A Fairweather Friends a közreműködő tábor dala, itt fog danolászni Oliveri, Lanegan, Reznor, miközben Elton papa a háttérben veri a billentyűket. Ennek ellenére ez sem csont nélküli telitalálat, a gitárszólót például sokkal jobban el tudnám viselni egy Jack White szólólemezen, mint itt. A Smooth Sailing zaklatottsága a jobb eresztések köz tartozik, első ránézésre akár még a Them Crooked Vultures lemezről maradhatott le. A jó hat perces I Appear Missing viszont minden rosszindulatom ellenére is nagyon jó szám, delejes gitártémák szállnak igazán jó énekdallamokkal, zaklatott-kétségbeesett hangulatot árasztva, miközben Troy Van Leeuwen gitáros/szintis is végre igazán emlékezeteset nyújt. Végül pedig a címadó egy szál zongorás lírából kinövő világvége hangulata zár, Josh minden eddiginél magasabb tartományokban járó énekével. Óramű pontossággal.

Túl sok jót tényleg nem írtam a lemezről, viszont ami jár, az jár: a promóció zseniális lett, hiszen nem más csinált hangulatot hozzá, mint egy öt részre bontott, mindösszesen tizenöt perces animációs filmecske, ami egy posztapokaliptikus, szörnyalakok által belakott világban játszódik, és az angol Boneface kreálmánya. Ennél nyomasztóbb hangulatú valamivel már tényleg régóta nem találkoztam! (Az öt részlet igen jó érzékkel válogatva a számok közül az I Appear Missing, Kalopsia, Keep Your Eyes Peeled, If I Had A Tail és a My God Is The Sun dalokból tartalmaz zenerészeket.)

Mielőtt az igazhitű QOTSA rajongók a torkomnak esnének, elismerem, a hiba minden bizonnyal az én készülékemben van, hiszen a lemez megjelenését követően majdnem mindenhol kizárólag pozitív kritikákat zsebelt be a banda, bőszen szórták a lemezre a kritikusok a nyolcasokat és kilenceseket. Én sem mondhatok mást, mint hogy a maga módján kimondottan profi, igényes lemez ez, két elődjénél mindenképp jobb munka, csak éppen én - mint ős-QOTSA rajongó – már nem tudok mit kezdeni vele. És igazából nem is nagyon akarok.