Shock!

Ez az ismertető nagyon nehéz szülés volt. Elég görény érzés ugyanis egyik kedvenc zenekarom új albumát lefikkantani, és én pont erre készülök. A Kőkorszak Királynői (mondjuk a queen jelent még nőimitátort meg hermafroditát is, brrr...) ugyanis a felbukkanásuk óta favoritok nálam, de a negyedik sorlemezük elég ócska lett. Lehetne még sorolni a lesajnáló jelzőket, de minek.

És egyre csak azon filózom, hogy mi a fészkes fene lehet a visszafejlődés oka. Talán az, hogy a banda egyik tartóoszlopa, Nick Oliveri picsán lett rúgva összeférhetetlensége, meg ipari méretű kábszerfogyasztása miatt? Vagy az, hogy Josh Homme Maestro szétforgácsolja a tehetségét, mivel millió dologban - Desert Sessions sorozat, Eagles Of Death Metal project, Masters Of Reality meg Mark Lanegan szólóalbumokon való vendégszereplés - vesz részt egyszerre? Vagy csak a jó öreg szex&drugs&rock n' roll életforma ütött vissza? Igazából mindegy is.

A kezdés már rögtön frappánsan megadja a tempót: a This Lullaby képében inkább kesergőt, mint altatódalt kapunk, amiben Mark Lanegan (még mindig ász a hangja, jutalmul nem is énekelhet többet az egész albumon, csak háttérvokált) akusztikus gitár kíséretével az elvesztett kedvesét siratja, keresi "over the ocean" meg "up in the sky". Forradalmian új szöveg, mi? Egyébként ennek a dalnak egy Tom Waits vagy Nick Kávé albumon lenne a helye, de ott sem nyitóként. Aztán a Medication próbál valamivel vadócabb, meg régivágású lenni, csak cirka két perc alatt nem viszi sokra. A hármas track az Everybody Knows That You're Insane címet viseli, és a tönkre hajtom a fejem, ha ez nem Nick Oliveri felé jelent egy kedves odarúgást. A szám egyébként a címével ellentétben egyáltalán nem őrült, elszállt slide-gitár kezdésnek, még elszálltabb énektéma, bekeményedő refrén, ennyi. Plusz elkészítették rá minden idők leghülyébb klipjét: egy ellenszenves f*szkalap egy szál szőrben ugrál a hóban, tusol meg ilyenek, a farka meg végig el van takarva egy szemüveges, szakállas koma fejével. Biztos így akarják jelezni, hogy milyen insane-ek, meg milyen jó a humoruk. Aha.

A Tangled Up In Plaid elnevezésű borzalomnál mindig kipróbálom, hogy jó-e még a lejátszón a skip gomb, ez ugyanis egy sziruppal meg cukormázzal leöntött injekciós tű, ilyen háttérkornyikával, hogy "óóó jeee" meg "úúú". Aztán megint egy dal, ami tetszik: a Burn The Witch a hülye ritmusa miatt olyan, mintha valaki (mondjuk én) tök részegen kacsázna haza, és közben fütyürészne meg dajdajozna. Ez az idióta dallam legalább könnyen megmarad a fejekben, és tök ironikus az egész. Az In My Headnél (szokásos lefelé pengetéses nóta idegpróbáló nyivákolással) megint nyomom a skipet, és már itt is a lemez húzódala: a Little Sister. Első klip, első kislemez, csúcsragadozó ez, kérem. Csak éppen annyira szeretne No One Knows 2 lenni, hogy az első pillanattól hallatszik, hogy nem fog neki sikerülni. Tök egyszerű gitártéma, tiki-takis dob meg bugyuta szöveg, mégis valahogy a jobb darabok közül való.

Aztán a B oldalon (mintha a cd-n lenne ilyen, hehe) cukrászsütemények balra el, borultabb, művészieskedő kedv jobbról be. Emiatt jobb is ez a félteke, bár egyik szerzemény sem sikerült még fele olyan jól sem, mint korábban a Leg Of Lamb, a Better Living Through Chemistry (aargh!!!) vagy a The Sky Is Fallin'. És mivel nincs már Nick, nincsenek olyan harapós gitárok, meg tökös tempók sem, mint a Tension Headnél vagy a Song For The Deadnél, pedig nekem ez jelenti/jelentette a QOTSA-t. A puffogó dobhangzású, álmodozós I Never Came, a végre szokatlan, újszerű, bár kétségkívül narkotikumoktól csöpögő, "lemezleghosszabbja" Someone's In The Wolf (ez is mi a rákot akar jelenteni?) szódával elmennek, a totál Nine Inch Nails-es, szarrá torzított Skin On Skin egészen tetszetős, de a The Blood Is Love betépett keringője és a You've Got A Killer Scene There, Man... elhúzott, tapsikolós hangulata megint hidegzuhany. És - ami már a Songs For The Deaf lemezen is gondot okozott - már megint nem tudtak rövidebben fogalmazni, 14+1 szám, majd egy óra hosszan, az ember már várja a Long Slow Goodbye-t, ami olyan, mintha az elvonó alkalmilag összeállt zenekara adna elő egy borongós countryt. Ennek ellenére - vagy épp ezért - tetszik, kicsit dob az összképen.
A +1 a szokásos marhaságot (Hidden Finale) jelenti, bár most nem akkora hányást kapunk, mint a legutóbbi európai bónusz Kinks feldolgozás (Everybody's Gonna Be Happy), hanem egy kis levezetést az előző album Mosquito Song-ja fő motívumának felidézésével. Csapó, ennyi.

Nem értem, hogy ha valaki korábban olyan zenekarban játszott, mint az isteni Kyuss, meg már ezzel a csapattal is követett el olyan alapműveket, mint a Rated R meg a Songs For The Deaf, akkor ezt most miért? Pedig olyan társai voltak hozzá, mint a Danzigből meg a Desert Sessions-ből ismert Joey Castillo, a szintén Desert Sessions-ös Alain Johannes, és a korábban az A Perfect Circle-t erősítő multi-tálentum Troy Van Leuween. És ha már épp ráért az igazán markáns hangú és stílusú Mark Lanegan, akkor miért kell kussoltatni? Persze, tudom én a választ, csak nem nagyon akaródzik megérteni. Josh Fiú mindig is hajlamos volt a mainstream meg az alternatív zenék felé való kacsintgatásra, ezért is kellett mellé mindig egy John Garcia vagy egy Nick Oliveri. És most, hogy már nincsenek itt, elszaladt a ló.
És a pontszám? Mondjuk a dalokra kapnak 6 pontot (köbö ennyi szám tetszett igazán), a hangzásra egy felet (ez azért még mindig bejön), a borítóra meg egy másik felet (az eddigi legszebbjük, kislány áll lámpással a kezében egy sötét erdőben). És ez így hét pont lett, ami nem rossz, de olyan szürke, semmitmondó. Pont, mint ez az album.